A minap Bihari Peti – Sanawad a blogján kielemezte a Városalapítók című regényemet, három különböző részletben: A hívójel, A háború, A városalapítók. Ennek oka az, ugye, hogy a kötet címlapján az szerepel: „három regény egy kötetben”, holott egyetlen regényről van szó, az egymillió-negyvenezer leütéses regény hat nap történetét dolgozza fel. Ehhez a kiadó ragaszkodott, akárcsak az álnév használatához – mondván, hogy többet lehet értékesíteni így a könyvből. 1997-et írtunk.
Peti anyagait olvasva egyrészt komoly nosztalgia vett rajtam erőt, hiszen ezekkel a figurákkal rég nem éltem már együtt, másrészt lelkiismeret-furdalásom támadt, hiszen a történet nem áll meg az első rész végén, hirtelen sokkal nagyobb távra nyitok ablakot, és bizony – a folytatások nem készültek még el. Most előszedem emlékeimet, és felidézem, hogyan is született a Városalapítók.
Az egész Ross Rocklynne Az idő csontvázat érlel című novellájával kezdődött, amely a Metagalaktika 9-ben jelent meg 1985-ben. Az írás hangulata rettenetesen megfogott és megihletett. Arra gondoltam, írok egy novellát, amely szintén egy légkör nélküli bolygón játszódik majd, ahol titokzatos űrhajóroncsok fekszenek. A főhőseim magyarázatot keresnek a hajók pusztulására, s ezt majd úgy írom meg, hogy sosem leszünk ott a történések helyszínén, mindig csak a rádióból vagy távoli felvillanásokból értesülünk róla, esetleg utólag derítjük ki a nyomok alapján. A történet még nem állt össze, csak a hangulatát éreztem, és úgy gondoltam, negyvenezer leütésben meg tudom oldani. Akkortájt (ez még a gimnázium utáni veszprémi klubkorszakban volt) három oldal összekalapálása is nagy munkát jelentett, negyvenezer leütés pedig hihetetlen soknak tűnt.
Jó ideig érett bennem a gondolat, illetve hát nem mertem nekiállni. Időközben bevonultam (1988), és a katonaságnál van idő gondolkodni, egy-egy apró gondolatszállal tehát elkezdett kerekedni a történet. Kerekedett és nagyobb lett, azáltal, hogy kitaláltam, mit is keresnek ott a roncsok. Azután rájöttem, hogy korábbról kell indítani a sztorit.
Nem emlékszem, mikor kezdtem el az írást, sőt, arra sem emlékszem, mikor írtam (lehet, hogy nem is én írtam?). Azt hiszem, az írásnál az író a történetre koncentrál, nem pedig magára a billentyűzet ütésére, ezért aztán a történet megmarad, a folyamat nem. Azt tudom, hogy ez a regény már számítógépen született, nem a hatalmas Robotron írógépemen vagy a kis hordozható Erikán. Mivel számítógéphez a nyíregyházi főiskolán jutottam hozzá először, az írást 1990 ősze után kezdhettem el.
Pár jelenetre emlékszem, például arra, hogy egy este a kollégium vezetői irodájának előterében, a titkárnő gépénél ülök, és a regényt írom (a kollégiumi önkormányzat tagja voltam, ezért beengedtek oda). Megy a tévé mellettem, és bemondják, hogy az amerikai csapatok támadásba lendültek Kuwaitban. Ez a Sivatagi vihar hadművelet volt, ami 1991 január 17-én indult el. Aztán emlékszem arra, hogy később a diákönkormányzati 286-oson dolgozom, az irodában vagy még később hétvégén fent a kollégiumi szobában, ahová átcipeltem kényelmességi szempontból a számítógépet. Ennyi. Egy biztos: azok alatt az évek alatt valahogy összeállt a regény háromnegyede, kábé 750 ezer leütés. Egyébként így visszagondolva fogalmam sincs, hogy történt; pár baráttal naponta este héttől vittünk egy teaházat, sőt én dekoráltam is, aztán benne voltam az oktatási bizottságban, a Főiskolai Tanácsban, a végén DÖK-elnökként, emellett szerkesztettem, tördeltem a főiskola újságját, ja… tanultam és még szerelmes is voltam – hol volt időm regényt írni?
A diploma megszerzése után jöttek a szorgos munkaévek (tanítás, meg kiskereskedői lét), és a regény elfektetésre került. 1996-ban aztán Nemes Pisti szólt, hogy belevágna a Cherubion exclusive méretben sci-fi regények közlésébe is, van-e valamim? Persze, hogy előkerült a Városalapítók és négy hónap alatt befejeztem. Majdnem öt évig íródott és negyvenezer leütés helyett egymillió-negyvenezer lett. 1997-ben jelent meg.
A történethez hozzátartozik, hogy a megjelenésekor alapította az Avana Egyesület a Zsoldos Péter-díjat, az akkor elhunyt író tiszteletére. A következő évben elsőként kaptam meg a díjat Zsoldos Péter özvegyétől – óriási megtiszteltetésként (Szélesi Sándor kisvállalkozó – írta a Magyar Hírlap). Akkor már tudtam, hogy mi lesz a folytatásokban. Ezek azóta sem íródtak meg, de nem adom föl. Ott van a terveim között még két regény, ígérem, meglesznek.
Legutóbbi hozzászólások