„1949” óta írok” – így kezdi Kurt Vonnegut bevezetőjét a Majomházban. Szavait olyan novellák elé szánja, amelyek írói pályafutásának kezdetéről származnak: az ötvenes és hatvanas években jelentek meg, és magukon viselik az akkori világ néha vicsorgó, néha amerikásan kertvárosias hangulatát. Vonnegut mai, vonnegutos stílusát ezért csupán a Bevezetésben adja, az ezután következő másfél tucatnyi írás három-négy évtizeddel ezelőtti tollpróbálgatás.
A kötetben találunk sci-fit, életképet, és női magazinok mellékletébe kívánkozó romantikus, könnycsorgatós novellákat is. Kétségtelenül olvasható mind, és könnyedségével kellemes szórakozást ígér. A „fiatal” Vonnegut még úgy látszik nem mer kegyetlen lenni, egy-két kivételtől eltekintve rendeződnek a kisebb-nagyobb emberi konfliktusok, happy enddel érnek véget a megpróbáltatások, és főhőseinek lelki egyensúlya is helyreáll: mindenki megtalálja helyét a világban. Még akkor is ez történik, amikor a végzet más irányba mutatna: az emberi természetet kijátszva az író máshogy szövi a történet fonalát, nehogy az olvasó szíve megszakadjon.
Hogy mi foglalkoztatja? Azok az emberek, akik önmagukat keresik, és azok, akik önmagukat megtalálták, és ezzel kilógnak a szürke átlagpolgárok közül. Fontos témája a jövő: nem a harcok, háborúk, hanem a hallhatatlanság, a boldogság, az elkövetkezendő idők társadalma. Nem történik semmi különös: valakit megsértenek, valakinek boldogságot szereznek, valakik haragszanak egymásra; de van ezekben a kapcsolatokban egy rezdülés, ami érdekel minket, ami a bánatban is öröm, és az örömben is bánat tud lenni, és sosem növi ki magát tragédiává.
Mivel a kötetből kimaradt a tartalomjegyzék (papírhiány vagy szerkesztői koncepció), végig kell olvasni az összes novellát: nem lehet válogatni. Legalább mindenki kiválaszthatja a legjobban tetszőt. Nekem a Hyannis Port-i történet volt az.
Legutóbbi hozzászólások