A régi CD-k sok érdekes dolgot tartalmaznak: a minap egy SF-regény első 120 ezer karakterét, vázlatát és egyebet találtam meg az egyiken A hetedik kapu címmel, illetve egy 2002 tájékán tervezett Mysterious Universe novelláskötet első hat írását készen, és még hatot részleteiben. A novellák a New York Times egy 31. századi külpolitikai újságírójának közvetlen beszámolói, riportjai, glosszái – némileg összefüggnek, azaz kiadják a végére a Földön bekövetkező hatalomátvétel történetét. Az első írás még a Megrezből datálódik, közvetlen azután, hogy ott York Ketchikan megtalálta Avalont (Az Excalibur keresése I-II.). Milton Byrne, az újságíró, persze nem tartott Yorkkal Camelotba (ezt tudja, aki olvasta a regényt), de összefutott vele utána…
Nyolc éve porosodnak ezek a novellák a winchesteren, csoda, hogy a gépváltások között nem vesztek el. Nem nagyon szoktam a blogomon közzétenni novellákat, de kiemelek egy írást most a hatból, a legrövidebbet, amely tulajdonképpen egy rövid beszámoló a kijevi fegyverkiállításról. Ki tudja, mikor készül el a novelláskötet, mindenesetre most, ennyi év után kedvet kaptam befejezni őket.
A KIJEVI FEGYVERKIÁLLÍTÁS
(Kijev, 2998. április) Ha végigtekintünk a kijevi kiállítási központon, a szemünk belefájdul a sok csarnokba. Nem csupán a színükbe és a formájukba, de a számukba is, no meg a rengeteg emberre, akik mind arra kíváncsiak, mivel és hogyan lehetne megritkítani azt a rengeteg embert, aki mellettük tolakszik a pavilonok hosszú sora előtt.
Az ezerhatszáz oldalas prospektus útmutatásai szerint (amely csak a kiállítókat és a pavilonokat tartalmazza) indul el az önök, kiállítási méretektől kissé megrettent tudósítója, először a kézi rakétavetők felé. Lézerből és plazmából nem tudnak sok újat mutatni: ezek egyre formásabbak lettek, gyártanak már minden végtaghoz, sőt, végtag helyett is, de ezek csupán külsőségek. A rakétákat azonban kedvelem: az alkotói fantázia csillan meg feltalálóik szellemiségében.
Elsőként tehát a kézifegyverek sora látható, aztán haladva egyre hátrébb, egyre nagyobb tűzerejű és gyakorlatilag egyre nagyobb kiterjedésű fegyverek várnak majd. De azok még messze vannak, legalább három nap, mire az űrhajóágyúkig eljutok.
Óriási méretűek a biztonsági óvintézkedések. A fejünk fölött két párhuzamos pajzs: egy Komor-féle és egy Pheselton. Minden pavilon bejáratánál őrök posztolnak, és egy kis fülkén kell keresztülmenni ahhoz, hogy bejuthass. A fülkében tested minden atomját megvizsgálják. Fegyverek és nanoszondák után kutatnak. Mert a fegyverkiállításra egyvalamit nem lehet bevinni: fegyvert. Persze csak a látogatóknak.
Előttem ezzel viccelt egy pasas. A biztonságiak azonban nem értik a viccet, és lekapcsolták. Fejjel a falnak, feltartott kezekkel, szétterpesztett lábbal, ahogy ezer éve divatban van. Benntarthatják minden jogi és diplomáciai következmény nélkül huszonnégy órát. Emberünk pedig rájön, hogy a fegyverek közelében meghalnak a poénok.
Annak van különösen nehéz dolga bejutáskor, aki valamilyen implantátumot visel. Részt kell vennie ugyanis egy előzetes orvosi vizsgálaton, ami akár fél napig is eltarthat, akkora sor ácsorog az orvosi részleg előtt. Megnézem a prospektusban: tizenkétezer-háromszáz orvos, s mellettük közel negyvenezer szintetikus ápoló folytatja le ezeket a vizsgálatokat. Kezükben a legmodernebb és leggyorsabb műszerek, de még így is kevesen vannak. Belépéskor az implantátumosnak aztán fel kell villantania az ott kapott igazolást, és egyeztetik a beléptető kapu információjával, nehogy valaki még magára vegyen valamit a rendelő és a pavilon között. Egyszerű és frappáns megoldás.
A fegyverkiállításon a helyi beszélgető csoportok főképp azt tárgyalják, vodka és főtt tésztafélék társaságában, hogy a kiállítás elrettentésül szolgál mindazoknak, akik a Kijevi Területi Szövetséget (Kitesz) meg akarnák támadni. Nyilván az északi oroszokra gondolnak, akiket errefelé csak vágottszeműeknek neveznek. Azt állítják egyébként, hogy a Kijevi Rusz Autonóm Köztársaságot (Kirak) azért alapították meg kétszáz évvel ezelőtt, mert már túl sok volt Moszkvában a japán. Több mint Tokióban. Több mint Los Angelesben. Több mint Szibériában a medve. Mi több, nem csak Moszkva, hanem Szentpétervár is teljesen eljapánosodott. Ezt nem lehetett tovább bírni, és csak keményen meghúzott határokkal lehetett védekezni a keleti bevándorlás ellen. Az is bizonyítja a helyi politikai erők egyetértését, hogy a Kirak immáron hatvan éve két csatlakozott taggal Kitesz-szé bővült.
Végre bejutok a kézi rakétavetőkhöz, és elsőként a ismét csak a sokszínű tömeget bámulom meg. A nem oly olcsó belépőjegyet megváltók mindegyike civilben van, de legalább a felén látszik, hogy katona. Van valami a testtartásukban, szürke tekintetükben, szájuk vonalában, ami elárulja, mely szakma becses művelői. Méregetnek, méricskélnek, összevonják szemöldöküket. A társaság másik fele szabadúszónak néz ki, lazák, de hasonlóképp szürke a tekintetük. Ők zsoldosok vagy bérgyilkosok. Esetleg kincsvadászok. Itt kell elmondanom, hogy a vásár területére nem teheti be hivatásos közeg a lábát, csak saját rendfenntartókkal működik. Még a kijevi rendőrség sem léphet be ide, de még a területhez tartozó űrreptér is tabu számára. Persze ott posztolnak százával a külső bejáratoknál, de hiába ismernek fel titkosügynökeik száz és száz körözött bajkeverőt, ha azon megmaradnak e területen, hozzájuk se nyúlhatnak. (A rendezvény ideje alatt mindössze tizennégy szúrószerszámmal vagy kézzel elkövetett gyilkosság történt, a helyiek tehát jól végezték dolgukat.)
Vannak itt földönkívüliek is, akik szintén a felhozatalból válogatnak. ők tudják, hogy az emberi teremtőerő végtelen. Akárcsak a felsorakoztatott pusztító erő is.
Sétálok a sorok között, és nézem a kézi rakétavetőket. Van itt Mackinaw, Yogi, Secession. Szépek, ötletesek, gyilkosak. Magam nem akarok vásárolni, így gyorsan haladok, igazából a technikai paraméterek sem érdekelnek, csak ha valami elragadót és újat találok. A fenti felsorolásból ilyen a Yogi, olvasóim nem sokszor találkozhattak a nevével. A fegyver lényege az, hogy a robbanófej folyadékot tartalmaz (összetétele titkos), amelyben antianyagból készített nanoszondák várják a bevetést. Becsapódáskor a nanoszondák szétszóródnak a levegőben, lehámlik védőburkuk, amely mintegy időzítőként is működik, és mindent, ismétlem, mindent az ég világon, pajzsokra és anyagra való tekintet nélkül ősrobbanás korabeli sugárzásssá alakítanak át.
A fegyver a nevét egy indián asszonyról kapta. Meg ne kérdezzék, miért!
A rakétavetőktől kijövet egy mindennél jobban őrzött pavilon vonja magára a figyelmemet, amely előtt sokan ácsorognak: ide még a bejutás sem könnyű. A világ három legveszedelmesebb fegyvercsaládját mutogatják itt: a Herdeneket, a Laxnesseket és a Stockbauereket.
Mielőtt tájékozott olvasóim felhördülnek, közlöm, hogy csupán Stockbauer pisztolyok vannak kiállítva, az egyéb fejlesztésekről csak képeket, filmeket, 3D-s animációkat láthatunk. Conrad Stock (a nagy Stock kései leszármazottja) azt próbálja meg elhitetni, hogy minden, amit állítanak igaz. Én már az ő személyét is megkérdőjelezem, de csak addig, míg egy nézőhöz hozzá nem vág egy széket: ez a férfi valóban elmebeteg.
Beszédbe elegyedem egy orosszal, aki a Stockbauerek előtt ácsorog. Az orosz, aki kivis vodkával kínált, egy egész űrállomást fel akar szerelni fegyverekkel. Igor Gorukijnak hívják, és rettentően szélesen gesztikulál, elhúzódom tőle kicsit.
– Crolltörvények uralkodnak a világegyetemben – mondja. – Nagyon kell vigyáznunk nekünk, űrállomás-tulajdonosoknak, hogy kit engedünk a fedélzetre. Ha nem engedünk senkit, nem megy az üzlet. Ha engedünk, rengeteg a balhé.
– Milyen fegyvereket keres?
– Kicsiket. Nagyokat. Közepeseket.
– Odaviszi a háború közelébe az űrállomást?
– Onnan jöttem.
Ez meglep.
– A kínaiak okozták az egészet – rántja meg a vállát Gorukij. – Odajöttek az űrállomásomra a rengeteg szörnyükkel, meg démonaikkal. Az egész felfordulást, meg a háborút is a kínaiak okozták. Nem hiszem, hogy visszamegyek. Nem sok értelmét látom drága pénzen visszavitetni az állomást egy féregvezetéken, amikor két nap alatt szarrá fogják verni a thotisz haderőt. Vagy a lazarin haderőt. Mindegy. Akit támadunk.
Kérdezem a földi helyzetről. Az nem érdekli. Csak az űrállomása.
– Egy ilyen fegyver kellene – mutat Gorukij a Stokbauer rombolók ötödik generációjára. – Ezzel ki lehetne irtani a kínai szellemeket arrafelé. Ez mindent tud.
Ezek után végig járom a Herdeneket. Nem akarok reklámot csapni a fegyvercsaládnak, de érdekes a felhozatal: csaknem nyolc évszázadra megy vissza a Herden gyártása. (Tudom, vannak még régebbi gyárak, valahol láttam a Beretta szórólapjait, amelyen hivalkodik ezeregyszázötven éves múltjával.) Itt is egy érdekesség: a Herden 101-esnek csak a fotója van kint (műszaki leírás semmi), s az információ: egyetlen darab van belőle a világegyetemben.
Ez már olyan emberi.
Nézzük a Laxnesseket!
Azaz csak néznénk, mert ezekkel ugyanaz a helyzet, mint a Stockbauerekkel vagy a Herden 101-essel. Látni is, meg nem is. Pár homályos felvétel a fegyverről működés közben, és egy közeli 3D-s modell, itt-ott elnagyolt részekkel. Egypár szó, amit egy hologramhostess ismételget a Laxness gyárról, amely kereken hetven éve kezdte meg a működését, és némi pia, hogy aki errefelé vetődik ne érezze úgy, hogy átverték.
Később megnézem, ki is-mi is az a Laxness. Egyetlen rövidke választ kapok a szupercelluláris folyamatosan bővülő jelen idejű adattárától: Haldór Kiljan Laxness, izlandi realista író. Nobel-díjas, élt a huszadik században.
Nos, neki nem sok köze lehet a fegyverhez.
– Egyszer volt egy a kezemben – morogja mellettem egy kalapos férfi. Érdeklődve nézek rá. Magas a kabát gallérja, egészen a kalapig ér, nem sokat látok belőle. – Rosszabb, mint a razorok. Azok utólag kérik meg a szolgálatuk árát, ez a fegyver azonban az ölés előtt…
– Hol történt?
– A Hádészen.
– És hogyan került a kezébe?
Érdekeset mond, s nem tudom válaszát mire vélni.
– Megtaláltam…
– Hihetek magának? – kérdem őszintén. Sok történetet hallottam már, aminek az ára csak egy pia vagy egy vacsora volt. Többségük nem érdemelt hitelt, és ezt már tudtam az elején, csak szeretek jól szórakozni. Itt és most nem tudtam dönteni, vajon mese vagy igaz, amit hallok.
Felém fordul, leveszi kalapját.
Nincs arca.
Visszateszi a kalapját és elvegyül a tömegben.
Mára már csak egy pavilon jut, amit megnézhetek, többre nem telik az időmből: a különleges fegyverekhez megyek. Itt találom meg többek között a Pannonról a plazmaíjat, vagy a francia gyarmatok idegenölő fegyverét, a Poupée-t, azaz a Babát, amit leginkább a légiósok szeretnek. Ez a részleg is megérdemelne legalább egy napot. Ezek a legendás fegyverek nem csupán a fejlesztési lépcsőfokaikkal, de történetükkel is jelen vannak. Jól dokumentáltak bevetéseik, és ha az ember nem sajnálja az időt, vagy esetleg a kiállítás teljes két hetére megvette a belépőjegyet, akkor beállhat a hololencsék előtt kígyózó sorba, hogy végignézzen egy-egy összecsapást, vagy éppen kipróbálja a virtualitásban vagy a kópiák között a fegyverek veszélytelen változatát.
Hajlok rá, hogy beálljak íjat feszíteni, de túl sokan vannak, túlontúl türelmetlenek, és már kezdem érezni a gyomrom tájékán azt a kellemetlen fájdalmat, amit mardosó éhségnek neveznek. Nem csoda, kimaradt az ebéd, úgy lefoglaltak ezek a gyilkos masinák. Habár egyik sincs most megtöltve, sőt, mindegyik üzemképtelen állapotban van, akkor is ölhetnek: a rendszertelen étkezéssel együtt járó gyomorfekély sem kellemes halálnem.
Legutóbbi hozzászólások