Cseresznyeszezon van. Ez azt jelenti egyrészt, hogy végérvényesen itt a nyár, illetve hogy végre rá lehet szakadni a természet gyümölcseire. Az első a cseresznye, imádom, annak ellenére, hogy életem első pofára esése miatta történt.
Hét éves lehettem kábé, de talán nyolc felé, amikor a kertünk kellős közepén álló fán kipirosodtak a cseresznyék. Én jó gyerekként úgy gondoltam, hogy miért ne lehetne a mohóság élvezetének és az olvasás örömeinek egyszerre hódolni, úgy hogy egy fonott karosszéket felhúztam a fára, beállítottam a törzs villás elágazásába, majd beleültem. Így elértem az alsó, tömött ágakat, és kezemben a könyvvel még szórakozhattam is. Na persze hogy pár perc elteltével könyvestől, karosszékestől kifordultam a villából, és ahogy illik, hasra zuhantam.
Szerencsémre a fa törzse elég alacsony volt, és alatta a föld puha. A korabeli fényképeken (egy igazolványkép készült akkortájt) csak egy kicsinyke seb az orromon emlékeztet az esetre.
Ma felmásztam megint cseresznyézni, és eszembe jutott ez a történet. Aztán az is eszembe jutott, hogy az elmúlt évek alatt azon a sok fán vajon mennyi kukacot fogyasztottam már el csupán azért, mert fogalmam sem volt, hogy a sötétvörös, húsos cseresznye mélyén mi rejtezik? De persze kit zavar? A csomagolás ezt is eladja, és – ahogy szokták mondani – amiről nem tudunk, az nem bánt.
Legutóbbi hozzászólások