A hétvégén megtörtént Veszprémmel az, ami múlt hétvégén Budapesttel: egy másfél-két napos havazás beterítette a várost, és minden hófehér lett. Nappal az ember csak örül vagy nem örül a hónak, ám az éjszakai fények között felfedezi, mennyire gyönyörű is egy behavazott város (a telefonos fotó szombat este készült, s ami nem látszik: hóesésben).
Szombat este a Fekete Péter nevű zenés színházi előadás után álltam az éjszakai Veszprém közepében, és elgondolkodtam azon, hogy hogyan eshetett meg, hogy pár éve kiszerettem ebből a városból. De lehet, hogy csak itt nőttem fel, eltöltöttem majdnem negyed évszázadot, és hirtelen sok lett belőle. Van ez így… napról napra ugyanazt nézed, utcáról utcára ugyanazokat a távokat járod, ismersz minden szegletet, sok embert, és aztán elég egy rossz életszakasz, hogy mindez hirtelen több legyen a kelleténél…
Ma már alig ismerem a várost. Na, nem az utcákat, hanem az embereket és a hangulatot. Kiestem a történésekből, új a buszmenetrend (nekem, különben már évtizedes), új a Pannon Várszínház, újak a szórakozóhelyek. Megint rá tudok csodálkozni Veszprémre… régen volt, amikor eljöttem onnan. Szombat este, vasárnap hajnalban rájöttem, hogy tulajdonképpen mindig is szerettem, csak… csak egy időre el kellett menekülnöm.
Semmi sem örök. Ott lenni vagy távol… Budapesten születtem (nem voltam könnyű szülés, édesanyám a megmondhatója), de Veszprémet tekintem szülővárosomnak.
Legutóbbi hozzászólások