A november monstre katasztrófafilmje a 2012. Roland Emmerich imádja elpusztítani a világot, és ehhez keresett megint valami okot. Megtalálta: a maják megjövendölték, hogy 2012 december 21-én véget ér egy korszak. Én most lelövöm, hogy a filmben mi és hogyan, azaz spoileres kritika következik.

Vitathatatlanul megkapó látvány a tengerbe süllyedő Los Angeles, a sziklafalból elősikló metrószerelvény, és a menekülők repülőgépe fölött összeboruló felhőkarcolók. Woody Harrelson kacag, amikor elemészti a Yellowstone friss vulkánja. A földbe csapódó szántóföldnyi területek, tűzgömbök, a sötéten gomolygó füstfelhő brutálisan jól hat a vásznon. A hatásukat a rendező nem rombolja le azzal, hogy közeliben mutat haldoklókat vagy éppen meghalókat, eltávolítja a nézőtől a hétmilliárd ember halálát. A katasztrófát távolról látjuk: egy pötty a ház századik emeletéről kizuhanó ember, vagy a fuldokló a hamu alatt vagy a cunami elsodort áldozata. Csak a természet félelmetes és gyönyörű tombolását látjuk – ezt hívják fenségesnek.

A sztori egy mondatban összefoglalható, fél aggyal is lehetne követni (én azért most kicsit bővebbre veszem). John Cussack menekül két gyermekével, a (még mindig őt szerető) exnejével, és annak új, kicsit idegesítő pasijával. A kormány titkos űrhajóit akarják megtalálni, hogy túléljenek, mint a tudósok vagy a jegyet megvásárló milliárdosok. Túl is élnek (John Cussacknak van egy korai-Stallone nézése), az idegesítő pasi törvényszerűen segít és meghal, hogy a végére a család megint együtt legyen. A főszereplő igazaknak életben kell maradniuk – ezt a szabályt nem rúgta föl nagyon Emmerich. Ugyanakkor tudatja, hogy az igazakba a pénzemberek és a szilikonmellű szőkék nem tartoznak bele.


Find more photos like this on SFport.net

A film a kisember küzdelme mellett a politikusokat is megjeleníti: nem kisebb sablonnal megrajzolva alakjukat. A fekete amerikai elnök fikciós lény (én nem hiszek Emmerich nyilatkozatának, hogy a választásokig nőt terveztek elnöknek, aztán váltották ki Danny Gloverrel). Mint elnök, messzemenőkig igaz ember, gaz tanácsadójának (aki nem is annyira gaz, mert milyen lenne már a Fehér Házban egy igazi gazember) csak ideig óráig fogadja meg a szavát. A néphez intézett utolsó szózata könnyeket csal az imádkozó milliók szemébe, aztán meg nem megy el a minisztereivel túlélni – marad a közemberek között. Tökéletes, biztos minden amerikai elnök ilyen, mármint hülye, hogy a túlélőket magukra hagyja vezető nélkül, inkább meghal egy betegágy mellett. Ráesik az égből a John F. Kennedy repülőgéphordozó hajó.

Megérdemelte.

Persze az elnöknek van egy eladósorban lévő lánya, aki összejön a katasztrófát 2009-ben már megjósoló tudóssal, mert kell még egy szerelmes szál a történetben. A film végére minden rendbe jön, hétmilliárd embert el is felejthetünk, a párok megvannak.

És ez a vég, csak ezt tudnám feledni!

A kormány űrhajói nem űrhajók, csak gigászi hajók, a világ modern kori Noé-bárkái. Beszállnak, akiknek be kell, aztán még többen, mert vezető tudósunk egy szózatban feléleszti a világ kormányfőinek lelkiismeretét. Egy perce van rá, de megcsinálja. Egy mágus. Aztán a másfél kilométer magas cunami becsap a Himalája hegyei közé, ahol a kínaiak titokban összehegesztették a fémbárkákat. Mindez olyan két-háromezer méter magasság fölött lehet (emelővel jutott a hóhatár fölé víz?), meglendíti a hajókat, s az egyiket kis híján hozzácsapja a Mount Everest derekához. Saccra-ránézésre négyezer méteren.

A végén a földkéreg elcsitul (nyilván a neutrínók a napból nem záporoznak többet), a tenger elnyugszik, és mi megtudjuk, hogy Afrika megmenekült. A kőzetlemeze megemelkedett pár száz méterrel, ezért a cunami nem pusztított ott (a cunami tud ám kerülni, dolga volt a Himalájában). A hajók siklanak a napfényes tengeren, a vulkánok füstfelhője alig huszonhét nap alatt leülepedett, az ég kitisztult, szél borzolja hőseink üstökét. Még csak le sem hűlt a levegő… Ja, az egy másik Emmerich-film.

Na, nyálból ennyi elég volt. Roland Emmerich nagyon jó színészekkel, nagyon jó trükkökkel, nagyon jó ritmussal egy középszerű filmet csinált. Persze a sablonon nem lehet nagyot bukni, kár hogy erről szól ma már leginkább az amerikai álomgyár. (Ezért nem kellett volna a telefonokat begyűjteni a sajtóvetítés előtt. Pláne, hogy az orosz verzió már fent lesz a hétvégén a letöltő portálokon, mondjuk, teljesen fölöslegesen, mert a tévé az egyetlen dolgot nem adja vissza, amiért a filmet érdemes megnézni: a látványt.)

A District 9 üdítő kivétel volt az amerikai filmes pénz értelmes elverésére.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás