Lucullusos vacsora volt ma este is: talán a legmesszebb vitt eddig bennünket, ha nem is földrajzi, de kulturális téren mindenképpen. A nigériai konyha étkeiből kaptunk egy teljes tálalásnyi keresztmetszetet, amit egyébként nem találtunk volna meg az étlapon. Ez az este is csak most és csak nekünk szerveződött össze.
A helyszín a Teréz körúti Savannah étterem volt. Az előzetesen megkapott menüsor egyszerre volt érdekfeszítő és némiképp elborzasztó, például a kecskefej említése épp úgy felkeltette a figyelmem, mint ahogy eltávolított lélekben, de hát ritka az ilyen alkalom – gondoltam, sőt gondoltuk Gergő barátommal (az első képen Gergő és a moin-moin) – így csak beneveztünk az eseményre.
Nigéria a Guineai-öböl mentén fekszik, és a lakosság leginkább földműveléssel és bányászattal foglalkozik. Több mint 100 nyelvet beszélnek, az ott élők jórészt muzulmánok, kisebb arányban keresztények, és minden tizedik nigériai törzsi vallású. A helyi konyháról szólva idézek a kedvcsináló anyagból: „Rengeteg helyi fűszer, gyógynövény és ízesítés van errefelé, amit kiegészít a pálmaolaj és földimogyoróolaj. Utóbbiakból gyakran erős ízű mártásokat és leveseket készítenek, amibe nem átallnak beletenni sokféle erős chilipaprikát, ami, ugyebár szintén jól érzi magát a forró klímában. A nigériai étkezések színesek és élettel teliek, a piacok illatosak, az útszáli grillezett húsok és snackek pedig egyenesen felülmúlhatatlanok. A húsok közül a tengeri halak, a vadak (például antilop), a csirke, a strucc és a kecske a legjellegzetesebbek, míg zöldségekből talán a maniókagyökér és a főzőbanán a legfinomabbak. Utóbbiból készül a finom dodo, azaz sült főzőbanán. A rizs is központi elem a helyi konyhában, amit kókusztejjel megbolondítva fogyasztanak főleg.”
Kicsit keveregtünk Gergővel, mire az egyirányú utcák dzsungelében megtaláltuk az éttermet, s így aztán lemaradtunk Turóczi Gábor bevezetőjéről. Mire beestünk már hozták is az előételt: akarát és moin-moint. Az akara bablisztből készült tallérokat takart, ezek lapos pogácsa méretű, kemény tallérok voltak, a moin-moin pedig bablisztes-halas-tojásos, féltenyérnyire formázott pástétom. Befaltuk, és vártuk a levest, csípős, zöldfűszerekkel készített afrikai hallevest.
Eddig minden oké volt, amikor is kis tálban megérkezett az ise ewu, azaz valamiféle kecskefejből készült ételkülönlegesség. Kis tányérban jött ki ötünknek, amit egészen addig keveselltünk, amíg meg nem kóstoltuk. Körülöttem mindenki feladta, én csakazértsem, amit a tányéromra mertem, azt bizony befaltam. Hősnek éreztem magam – az este folyamán először és utoljára. (A második képen Lóránt nem kér több kecskefejet.)
A vacsora kedvéért azért meg kell jegyeznem, nem az ételekben volt a hiba, hanem az ízlésemben. A yamlisztből készült knédliszerű, ám kézzel gyúrható köret mellé (harmadik képen) fűszeres halas raguspecialitások jöttek ki – egusi és ogbono ragu. Evés közben pincérünk megmutatta, hogyan eszik ezt a nigériaiak. Nem villával és késsel, hanem a yambuciból lecsípve és azzal kikotorva a tálból. Ez annyira tetszett mindenkinek az asztalnál, hogy egy kis időre körénk csoportosult a társaság (negyedik kép) és a Gábor elé kitett tányérból bizony tízen is ettek. Én is kóstoltam, és kellemes volt, de már túl sok a halból.
És jött az este legfélelmetesebb pontja, még a zöld kecskefejnél és a yamknédli gyúrásánál is félelmetesebb: nigériai fűszeres spenótragu specialitás (ötödik kép) füstölt rákkal elkészítve. Ez már sem késsel-villával, sem kézzel nem ment le. Körülöttem ették, hősi hozzáállásom semmivé foszlott, és letörten rendeltem még két pohár bort, azzal vigasztalódva, hogy a tulajdonos, Ekiudoko O. Frank szerint is inni kell a vacsorához, mindegy, hogy mit, csak alkoholt, és lehetőség szerint minél veszélyesebbet.
A vacsorának azonban ez volt ugyanakkor a legélvezetesebb pontja is, mivel kellemes asztaltársaságunk teljesen felszabadult, és olyan történetek kerültek elő, amiket asztal mellett ritkán mesélnek. Ekkor már ugyanolyan lelkesedéssel hangzottak el csajozós, kórházas anekdoták, mint teniszmeccsek beszámolói, és különböző sportkommentátorok és sportágak elemzései. Nem is a sör vagy a bor tette, mert körülöttem a többség vizet vagy mangó-ananász alapú alkoholmentes italokat fogyasztott, hanem az ételek és azok különleges, földönkívüli hatásai. Mondom, szétröhögtük / szétkacagtuk magunkat.
Egy tálon azonban hamarosan szárított hal, marhaszeletek, sült banán, csirke és rizs jelent meg, amiből már megint csipegettem, bevallottan olyan állatokat, aminek legalább két lába van, de a négy még jobb. Finom volt, bár a rizs fűszerezése – jollof rizs – itt is halas ízű volt, de a tálra kitett citrom enyhítette a jellegzetes zamatokat.
Talán édességnek számított a fűszeres afrikai babfőzelék, s a mellé szervírozott banán barnás öntettel. Átengedtem másnak. A tényleges desszert sült banán volt mogyorószósszal (hetedik kép), illetve mangós-csokis palacsinta, amely kicsit hagyományosabb ízével valamennyire visszavezetett minket európai tájak és hangulatok felé.
Kifejezetten érdekes volt, bár annyira távoli, hogy még egyszer biztos nem próbálkozom vele. Talán nem is menne, mert mint a legelején írtam, ezt a menüsort nem lehet étlapról kiválasztani. Mindenesetre nem bántam meg – ezt meg kellett kóstolni, az asztaltársaságunkat meg kellett ismernem, és persze ki kellett blogolnom. A kis képekre kattintva meg lehet ismerkedni pár étellel és beszélgetőpartnereinkkel, illetve az utolsó képen az étterem tulajdonosa is látható.
Legutóbbi hozzászólások