Amikor az ember kocsiba ül, vonatra száll vagy egyszerűen csak elindul valahová gyalog, nem tudhatja, hogy hova tart. A jövő ismeretlensége, kiszámíthatatlansága törékennyé teszi a dolgokat, visszatekintve a világ vékony, láthatatlan szálak kibogozhatatlan halmából, finom csomóiból áll, melyek rezdüléseire ezernyien vannak hatással, olyanok is, akiket nem ismerünk és nem is fogunk ismerni soha. Egy „ha” itt, egy „ha” ott, és hogy miféle háló közepén ülünk, nem is sejthetjük…
Ez az Előszefantor nem úgy sikerült, ahogy terveztük a vonaton ülve vagy megérkezéskor, de akkor is, amikor a többieket fogadtuk vagy papucsban fociztunk. A tehetetlenség szörnyű, felülír mindent. Egy elhagyott cipő vagy egy koszosan félredobott póló ilyenkor döbbenetesebb tud lenni mindennél, mert az élet törékenységét jelzi. De nem dramatizálom, mert lehetett volna rosszabb is egy csuklótörésnél, amit altatásban ugyan, de vágás nélkül helyre illesztettek a szegedi Gyermekklinikán – köszönet érte az ügyeletes orvosnak és a nővéreknek.
A gyerek odaszegezi az embert a világhoz. Lehet, hogy szentimentális lettem, de mindennél csodálatosabb, ha a férfiember apa lehet. Nincs az a kincs, nincs az a ragyogó naprendszer, amelynek felfedezése felér ezzel az élménnyel.
Legutóbbi hozzászólások