Tegnap az Írószövetségben Sohár Anikó tartott előadást a (mű)fordításról az irodalomtudomány és a fordítástudomány tükrében. Anikó nem cifrázta, így pár percnyit hallottam csak, mert kicsit késve érkeztem meg, ám az előadást közel egy órás beszélgetés követte, amin például Zászlós Levente, a Gilgames fordítója is megosztotta velünk gondolatait.
A beszélgetésben elhangzott, hogy miután 2009 januárjában az ELTE BTK-n megszűnt a műfordítói stúdium (1991-ben kezdődött, Európában az elsők között), azóta nincs (mióta több országban immár van és úgy vélik, szükség van rá) hivatalos hely, ahol oktathatják a műfordítást. A Magyar Akkreditációs Bizottság szerint, azért, mert a műfordítás nem tudomány. Az iskola szerint meg azért, mert nem passzol a Bolognai-folyamathoz.
Pfff. Olvasva az évi könyvtermést, bizony elképzelhető, hogy szűkség lenne egy-két helyre, ahol műfordítást oktatnak (bár Anikó mondta, hogy a diákok közül a többség nem lett műfordító). Érdemes belegondolni, hogyan is születik a műfordító. A kilencvenes évek elején néha egy közepes angol-nyelvtudás is elég volt – emlékszem olyan névkártyára, hogy „vájár, műfordító”, vagy sztorira, amelyben a fordító kint Angliában tolmácsot vett igénybe, mert hogy szótárból tanult fordítani.
Érdekes évek voltak. Most mi van? Hogyan születik a műfordító? Kis nyelvtudás is elég jó kapcsolatokkal? A kiadók itt is spórolnának, ezért „jobb” az olcsóbb, mint a drága? Tényleg, tudomány-e a műfordítás? Hm…
Legutóbbi hozzászólások