A 4-6-os vonala, a körút tele van török éttermekkel, így amikor szóba került, hogy november 19-én török vacsorát szervez a Lucullus Baráti Társaság, egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy kihagyom az alkalmat. Nem is jeleztem vissza, hogy megyek, pedig rászántam magam, így Turóczi Gábor a vacsora előtt küldött egy kis mailt, „namost akkor mi van veled?”-tartalommal, amire rögtön válaszoltam, hogy naná… és nem is bántam meg.
A vacsorát most nem egy étteremben szervezték meg, hanem a VIK Vendéglátóipari Iskolában. A szakácsnövendékek egyenesen Törökországból érkeztek, őket Varga Detre vezényelte a pultok mellett. Furcsa volt iskolába menni Lucullus-os vacsorára, de a hely valamennyire mégis hangulatos volt (nem menza), a sarokban pedig bárpult állt. Kamper Gergő már ott várt egy ideje, a vonata időben beért Kaposvárról. Gergő nem kis élvezettel említette meg, hogy ő már evett Detre jóvoltából töltött szőlőlevelet.
A vacsorát nem előételekkel kezdtük, hanem üdvözlő falatkákkal, amik a frissen sütött ramadáni kenyér mellé érkeztek kis csészékben vagy tálcán. Úgy mint joghurtos, fűszeres répapüré (havuclu haydari), padlizsánkrém (patlican salatasi), hummusz (hummus al tahini), diós szezámpüré (tarator) és ezme saláta, amelynek titkos összetevője (ki nem néztem volna belőle) a gránátalma szósz. A bőséges adagok már a legelején kifogtak rajtunk – kérem szépen, tisztelettel bevallom, hogy a török vacsorán az üdvözlőfalatkákkal jól laktunk. Míg nassoltunk, Detre mindennek elmondta részletesen a receptjét, mindkét asztalnál, az asztalok mindkét végén. Én jegyzeteltem, a fűszeres répapüré receptjét közzé is teszem hamarosan. Zseniális volt.
Find more photos like this on SFport.net
A második fogás érkezett: vörös lencseleves friss mentával (kirmizi mercimek corbasi). A sárgás krémleves tetejét étvágygerjesztő zöldes foltok tarkították, mint megtudtuk, petrezselyem és menta levelével zöldítették ki az olajat, majd leszűrve használták. A leves enyhén csípett, és bár tudtam, hogy végem lesz, mertem belőle még egy fél tányérral.
Szerencsénk volt azonban: az ételek lassan érkeztek, és csendesen sörözve emésztettünk az asztal mellett, víg baráti körben: folyt a beszélgetés, és még a kényesebb témák sem kerültek szóba. Mire megérkezett az előétel, kissé leülepedtek az üdvözlő falatkák (amiket azért galád módon nem szedtek le az asztalról, tehát csipegethettünk belőle amikor csak akartunk). Két tálon töltött szőlőlevél (yaprak sarmasi) és töltött kápia paprika került elénk.
Ezek után vándorútra kellett indulnunk: felderítettük a konyhát. Egyrészt lemozogtunk valamennyit az eddigiekből, másrészt itt végre bemehettünk a legtitkosabb szentélybe, ahol nem csupán a mi hat fős csapatunk sütött-főzött-kevert, hanem egy japán csapat is. Láthattuk, ahogy a harmadik előétel készül: török húsos lepény mentával, friss petrezselyemmel (lahmacun).
Ez a fogás már sokat tapasztalt társaságunknak is sok volt. Három órával a kezdés után kétszer jóllakva még mindig csak az előételeknél jártunk. Érdekes módon azonban ezek az ételek nem voltak olyan nehezek, mint a bajor konyha remek ételei vagy a spanyol tapaszok ízletes sora.
A főételsorból azonban már csak csipegettünk. A zöldséges bulgurpiláf (sebzeli bulgur pilavi) török húsgombóccal (köfte) érkezett egy tányéron. Ezt gombás csirke követte. A húsgombócot friss salátalevéllel dobtam be, a csirkéből kétszer vettem, s közben bőszen öblítettem radlerré varázsolt dréherrel. Édességből a grízből készült tésztakülönlegesség (helva) még lecsúszott, de a grízes csokoládés süteményt (rewani) ott hagytam. Elég volt. Fél tizenkettőkor sikerült besokallni.
Detre és Túró ezek után bemutatták a három török tanonclányt, és a segítségükre érkezett két török szakácsfiút. Köszönetképpen okleveleket osztottak ki – megérdemelten.
Sokszor eszem a körúton a Szerájban, s néha más török éttermekben is. Ezen az estén mindnél finomabb ételeket kaptunk, igazi professzionalizmussal és figyelemmel elkészítve. A recepteket hallgatva megint rá kellett jönnöm, hogy a részletekben rejlik az, hogy egy étel „csak” kiváló vagy utánozhatatlan. Gergővel megint kedvet kaptunk a főzéshez, és persze a blogoláshoz…
Legutóbbi hozzászólások