egy kiáltás az ember

egy kiáltás az ember felkiáltójel ami a fején áll azon a pöttyön ami kerek és a súly a fenekén van szikla végén billeg mint sorvezetőn a margónál visszaleng és ziiiiim lefelé zuhan néha álmában néha napközben de úgy általában egy óhajtó mondat...

mi ketten összeszövetkeztünk

mi ketten összeszövetkeztünk s tőle kardot kaptam használatra amivel levágtam a két lábát akkor ő azt mondta de jó, hogy nem csúzlit adtam neked mert most nem láthatnálak

az óceán partján

üres palackban ezüst idő kavarog búgó hangon keveredik a széllel matt üvegén fürge rákocskák játszanak a tört messzeséggel

holtomban majd fává válok

holtomban majd fává válok és kaviccsá az út mentén hol megannyi láb jár az égre feltekintve felhőt ha láttok az is biztos én leszek drótkerítés és tégla, szárnyaló sirály és persze zöld béka a levél alatt lenyeltem a világot ami átszűrődött rajtam és most benned van...

Ahogy a csiszolt fát nézem

ahogy a csiszolt fát hanyatt dőlve nézem a mennyezeten lakkozott fényével és fekete görcseivel a csomókkal mik bele égtek idővel s időben növekedve évről évre ahogy a gyűrűk híznak a percek koncán és formálódnak láthatatlan lesz belőlük fura anyajegy kis ívekkel lágy...

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás