Már megint egy film, aminek megnézi az ember a stáblistáját – Bruce Willis, John Malkovich, Morgan Freeman, Helen Mirren (a minap néztem meg A szakács, a tolvaj, a felesége meg a szeretője című filmjét), és a stáblistában aránytalanul eldugott Richard Dreyfuss, aki a Cápa óta a kedvencem, de megannyi remek filmjét fel lehetne sorolni –, szóval megnézzük a stáblistáját, és rögtön tudjuk, a filmet kihagyni vétek lenne.
A RED egy nyugdíjas CIA-csapatról szól, akiket elér egy különleges tisztogatás. Bruce Willis, mint Frank Moses exügynök éppen egy telefonos ügyintézőlánnyal édeleg, amikor megérkeznek heten a cégtől, hogy végezzenek vele. Nosza rögtön megy a lányért, hogy nehogy őt is megöljék, és megy a régi csapatért, mert ugye illene kideríteni, miért is akarja őket a saját cégük likvidálni. A végén pedig ki mástól kérhetne segítséget, mint a hidegháborúból szintén nyugdíjba vonult orosz ellenlábasától?
Az érzelmes, de profi exügynök szerepe pont úgy passzol Willishez, mint az alkoholista, magát elhagyó, de önpusztításig becsületes zsaru képe. A film totálisan komolytalan: az akciójelenetektől kezdve a titkos-ügynök romantika erőteljes megvillanásáig minden ezt támasztja alá. Kiváltképp a csendes, barátságos humor, ami a karakterekből és szolíd be-beszólogatásokból származik. Ez nem Jason Burne vagy az új, szociopata Bond, ezek az öregfiúk-lányok szerelmesek, profik és lazák – kábé ebben a sorrendben.
A felvételek nagyon jók (személyes kedvencem, amikor BW kiszáll a forgó rendőrautóból), a zene még jobb: Christophe Beck komponálta, aki mögött közel száz film zenei munkája áll. A sztori őrültebbnél őrültebb (vagy játékosabbnál játékosabb) megoldásai mellett pedig olyan régi arcokat is láthatunk a filmben, mint például Ernest Borgnine, aki másfél hónap múlva 94 éves lesz. A RED nem váltja meg a világot, pláne azért, mert az nem úgy működik, mint a filmben, de ez a mozi tökéletes kikapcsolódás, én felhőtlenül bírtam élvezni.
Legutóbbi hozzászólások