Ömlik a lépcsőkön le a tömeg,
él és lélegzik, sarat hord és telefonokat.
Hátul a villamos sípol és tovább döcög.
Megyünk mind előre és lefelé,
a falig, mi kettéválaszt;
balra megy, ki még utazik,
jobbra, aki haza tart.
Fejemben reggeli hívás forog:
akkora, mint babszem,
a méhlepény pedig
mint egy tízéves fiú szeme.
Macskakövek futnak alattam,
úgy érzem, izzanak attól,
mi a föld törzsét is átszakítja,
csak szemünk nincs rá,
hogy lássuk a világegyetem neutronjait.
Szembe jön egy templom,
itt lakom, de a nevét sem tudom,
felmagaslik a gesztenyék fölé,
melyeknek áprilisi levele
mint egy babszem, de majd
gyorsan kipattan a nap melegére.
A templomajtó zárva, vert vasrács
őrzi szentségeinek dohos levegőjét.
Még egy telefon dübörög
koponyám mélyén, félúton
a villamos és a lakás között.
Ötvenkilenc volt, s dolgozott
míg tüdején a gyulladás babszemnyi
foltot épen hagyott.
Reggel ment el, amikor a másik
telefon jött… az a telefon,
hogy unokája érkezik majd.
Lassan hazaballagok, s tudom,
leteszem a telefonom,
mert nem akarok több hívást,
csak érezni a nap erejét,
amely a tavaszt hozza.
Legutóbbi hozzászólások