Tegnap este a filmiras.hu sörözésén szóba került az utóbbi idők két nagy amerikai szuperprodukciója. A kivesézés végén felmerült a leegyszerűsített kérdés: ha már láttad mindkét filmet, melyikre ülnél be még egyszer?
A Robin Hoodról már írtam, a Perzsia hercegéről alkotott benyomásaimat viszont nem osztottam meg veletek, mivel közbe jött a szegedi tábor, és megannyi más dolog. Az alapvetésem az, hogy a filmtől nem vártam többet, mint hogy remek látványvilággal kikapcsol és szórakoztat. Ezt a szerepet be is töltötte.
Az alapanyag (bár játszani nem játszottam vele, csak néztem, ahogy más játszik) elég egyszerű, nyilván, mert a játék jellege nem stratégiai. Nincs történelmi gyökere, se köze a valósághoz vagy bármely mitológiához. Egyszerűen csak elmesél egy történetet, amely az „elindulunk valamiért, hogy azt megszerezve megmentsük a világot” sémáján alapul.
A Mike Newell rendezte film nem is ad többet ennél, és nem is akar többet adni. Jake Gyllenhaal és Gemma Arterton párosa átszeli a sivatagot az idő homokját rejtő tőrrel. Előbb menekülnek, mert Dastan herceget a gyilkosság vádjával illetik, majd persze a tőrért futnak, amely rossz kézbe kerülve elpusztíthatja a világot, illetve a herceg az ártatlanságát akarja bizonyítani. Közben Dastan minden falat megmászik, ami eléje kerül.
A film nyugati szem számára egzotikus, keleti hangulatú, tökéletesen megkomponált képekkel játszik (nézzétek meg csak azt az egy kockát, amit csatoltam ehhez az anyaghoz), és nekem eszembe jutott, vajon mikor fogja Hollywood felfedezni a teljes Ezeregyéjszaka meséit, amiből ezer és egy fantasy filmet le lehetne forgatni. Nem csak a képeket és a hangulatot, hanem a mese jellegét.
A Perzsia hercege – Az idő homokja legnagyobb baja maga a történet kiszámíthatósága. Félreértés ne essék: a sztori nem bicsaklik meg, nincsenek benne lyukak (mint a Robin Hoodban), megvan a ritmusa, csak… csak kiszámítható. A hollywoodi filmes sablonok ismeretében nem csak a következő lépést, de a várható végkimenetet is megsejtheti az, aki nem is játszott a játékkal.
Különben minden rendben van: a filmtrükkök, a kameratechnika, a szereplők, a zene… Azt a célt szolgálják, hogy 116 percet lazíthassunk. Ezt szolgálják a kissé modernek ható beszólások is Amar sejk (Alfred Molina) részéről, amik csak az elején különösek, aztán megszokhatók, mert tudjuk, nem történelmi filmet látunk.
Botorság lett volna, többre számítani, mint ahogy a Scott mozinál kevesebbre, mint a Gladiátor. Így jár az a rendező, aki már sok remek filmet letett az asztalra. (Bár Mike Nevwell nevéhez is fűződnek jó filmek, mint például a Négy esküvő egy temetés vagy a Mona Lisa mosolya, vagy a más stílusú Potter-film a Tűz serlegével.) Itt nem csalódtam, ott igen. Ezért aztán én a Perzsia hercegére ülnék be még egyszer, ha tehetném.
Legutóbbi hozzászólások