A tárgyak és leletek mögött meghúzódó emberi sorsokat nagyon kevesen veszik észre, ki gondol bele egy ötezer éves nyílhegy láttán, hogy azt valaha egy kéz kimunkálta, simogatta, vesszőre kötözte, majd állatokat ejtett el vele? Ki gondol bele, hogy egy fejdíszt, ami ott évszázadokig rozsdált a földben, és most a múzeumi tároló üvege mögött fekszik, azt valaki valaha kikalapálta, egy lány örült neki, hajába tűzte, s hordta talán esküvőjén talán más mulatságokon, és reggelenként haja kifésülése után kellő gonddal helyezte fel a bronztükre előtt?
Elfelejtjük, hogy a történelem nem évszámokból és csatákból áll, hanem emberekből. Saját őseink – apáink és anyáink apáinak és anyáinak sora – mindennapi életének láncszerű füzére vezet el hozzánk, és mi nem is gondolunk rájuk. A történelem sokaknak egy nyűgös tantárgy, nem több, én néha azonban látom, kik élték meg. Most talán más is észreveheti…
Alkalomadtán rámegyek a Sírásók naplója elnevezésű régészeti blogra, ahova pár hete felkerült egy anyag egy Cegléd melletti falu feltárásáról. A falu a tatárjárás korában pusztult el (1240-41: egy óra tananyaga iskolában), és bár a lakóinak jó része el tudott menekülni, volt aki ott halt meg saját házában.
Ezek a házak nem voltak nagyok, csupán húsz négyzetméter alapterületűek. A földbe mélyítették őket és nádtetőt emeltek föléjük. Aljzatát keményre döngölt agyag alkotta, amibe egy tároló lyukat ástak. Egy ilyen házban akadtak rá a régészek két gyerek és egy felnőtt nő csontvázára, amelyek egy nyolcszáz évvel ezelőtti történetet meséltek el, egy nyolcszáz éves tragédiát.
Az első képen látható, hogy a mindennapi élet eszközei szétszóródva fekszenek a földön. Van ott főzőedény, sarló, balta, zabla, juhnyíró olló, olyan tárgyak, amelyeket rendszeresen használtak, akár mindennap. Az edényekben számtalanszor készülhetett étel, a juhnyíró ollót pedig a ház férfitagja kezelhette, amikor az állatot lefogva megszabadította bundájától. Látjátok magatok előtt? A férfi keményen dolgozik, izzad, homlokát az ingujjába törli. Közben otthon az asszony felteszi az ebédet főni. Két gyermekük volt, egy kisfiú és egy kislány. Vagány, nyurga kölyök, feje búbjáig koszos, ha játszik és egy hangos húg, aki a bátyját állandóan és szándékosan idegesíti.
A családot a faluban érte a tatár támadás. A rémült anya beterelte gyermekeit a házba, az ajtó elé tolta a nagy és nehéz faládát. Aztán megpróbálta elrejteni őket a támadó horda elől. Erre egyetlen hely volt: a kemence. Előbb a kislány kúszott be és a kemence oldalához lapult. A fiú vitatkozott az anyjával, hogy majd megvédi őket. Felragadott valamit, amivel védekezhet. Egy ostyasütő volt, aligha veszélyes a tatárokra. Az anya azonban erős hangon ráparancsolt, magából kivetkőzve kiabált, így a fiú megszeppenve, kénytelen-kelletlen bemászott a húga után. Amikor beért, a kislány hátulról hozzásimult, reszketve ölelte át. Sírva kapaszkodott a bátyjába. A tatárok ekkor vethettek tüzet a ház tetejére.
Az anya is a gyerekek után kúszott volna, be a kemencébe. A ház tetején azonban gyorsan végigfutottak a lángok és a szűk teret elöntötte a lefelé gomolygó füst. Hiába, nem volt hova menekülni, kintről lódobogás, kurjantások, ismeretlen nyelven elrikkantott szavak szűrődtek be. A fiú próbálta összehúzni magát, hogy az anyja beférjen, ám köhögőgörcs tört rá. A füst egyre sűrűbb lett, de remélték, hogy még túlélhetik…
Nem élték túl. A gyerekek ott haltak meg a kemencében, az anya pedig félig kint, félig bent. A tatárok később magára hagyták a feldúlt és leégetett falut, mentek tovább a főváros felé. Senki nem tért vissza eltemetni a holtakat, akik tragédiáját nyolcszáz évvel később tárták fel a régészek. Az elüszkösödött gerendákat, a szétszórt eszközöket, a fiút az ostyasütővel és a hozzá simuló kislány csontvázát… A történelem emberekből életekből és sorsokból áll, s ennél ez mi sem példázza jobban. Mint ahogy az sem, milyen kicsi pontok vagyunk a korszakok viharában.
Legutóbbi hozzászólások