Hétvégén a Vízöntő pinceklubban volt a Kimte „Magyarország és Budapest 200” pályázatának eredményhirdetése. A képzőművészeti és zenei pályázat mellett az irodalmi részhez volt közöm. Fonyódi Tibivel kezdtünk, de Antal Józseffel és Kasztovszky Bélával fejeztük be a beérkezett anyagok súlyozását. A díjátadón értékeltük is nagy általánosságban az írásokat – kár, hogy a nyerteseken túl a pályázók személyesen nem jöttek el (egy kivétellel), mert lettek volna tanácsaink személyre szabva is. Persze adódik a kérdés, hogy ha valakit ennyire nem érdekel egy díj, amire nevezett, illetve a zsűri véleménye, akkor minek ír? Itt lehet ugyanis tanulni… Egyéb esetben tessék inkább festeni!
Huszonnégy pályamunka érkezett be, húsz-huszonegy pályázótól. A novellák jelezték, hogy van értelme az íróköröknek, pályázatoknak, megmérettetéseknek, mert mintha nagy általánosságban javulna a színvonal, de…
De a mezőny elég erőteljesen kettészakadt. A legjobb négy-öt novella kiválasztása után közöttünk legfeljebb a sorrendben volt vita. Egyértelműen elváltak a jók. A középmezőny alig látszódott, míg a gyengébb írások megint csak erősebb csoportot alkottak. Persze nem mindegy, hogy egy írás azért gyengébb, mert a szerző a történetet nem bírta megfelelően felvezetni vagy kibontani, vagy a nyelvi megjelenítés okozott problémát.
Az írás szakmai oldala, azaz a nyelvi része tanítható és sokak számára tanulható. Nem mindenkinek, de ha valaki komolyan veszi – sokat olvas, nyitott marad és folyamatosan képzi magát – akkor bizony hosszú tanulás után remek novellákat és regényeket írhat. Ami nem tanulható, az a fejben van és gondolkodásnak hívják, esetleg világlátásnak. Pár novella egyedi volt, csakhogy az írónak fejlődnie kell, a többség azonban a könnyebb úton haladt és a jelen pesszimista talapzatán állva egyszerűen pesszimistát álmodott.
A helyszínen az értékelést azzal kezdtem, hogy ha az elvárt nyolcvan novella bejön, én már a negyvenediknél felvágom az ereimet vagy olyan mély depresszióba süllyedek, hogy mélytengeri szonárt kell utánam küldeni, hogy megtaláljanak. Az írások háromnegyede ugyanis Budapest illetve Magyarország jövőjét egyfajta posztapokaliptikus jövőben képzeli el, romok és hordák között. Ezek kis része persze feltételezi, hogy a magyar géniusz felülemelkedik a katasztrófán, és egy miniparadicsomot épít a Kárpát-medencében. Gyakorlatilag nem sok a különbség… ezen is a jelen gondolkodásmódja, nagy súlyos sárba ragadt csizma érhető tetten.
Find more photos like this on SFport.net
Nem ártana egy kis fantázia annak, aki sci-fit szeret(ne) írni. Ez nagyon hiányzott a pályázati anyagokból. Tudom, hogy a kiírás mind térben (Magyarország és Budapest), mind időben (200 év múlva) behatárolta őket, de az rettenetesen látszott, hogy a szerzők nem fektettek túlzott energiát a sztorikba. Nem véletlen, hogy a győztes anyagok mind történet-központúak voltak, sőt, a különdíjas írás mágikus világban játszódott. Hiányzott továbbá a karakterközpontúság – Antal Józsi ezt úgy fogalmazta meg, hogy több írás inkább esszének tűnt, mint novellának.
Az írás nem rutin, minden egyes novelláért meg kell szenvedni. A szereplők a barátaink, nem papírmasé figurák, ha nem érted őket, ne írd meg a történetüket. A világ belőled táplálkozik, ha szürke és semmitmondó, úgy a te fáradtságod lenyomata.
Legutóbbi hozzászólások