Emlékszem, hogy amikor először láttam a 2001 Űrodisszeiát a veszprémi Ifjúsági Park sci-fi klubjában, akkor csendesen elszenderedtem a hátsó fotelok egyikében. Valahogy nem fogott meg. Később persze megnéztem, mint ahogy a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikus sci-fijeit is, A fekete lyuktól kezdve a 2010-en és a Szárnyas fejvadászon át egészen az Emlékmásig. Ekkortájt futott az első két Alien, a Csillagok háborúja eredeti epizódjai, az E.T… És mekkora volt már a Harmadik típusú találkozások! Még nem pusztult el a Föld lépten-nyomon, meteoresőben vagy csúnya idegenektől vagy hidegtől-melegtől, amitől csak lehet.
Nekem a Defying gravity kicsit ezt a klasszikus korszakot idézi fel. Nem érdekelt, milyen kórházsorozathoz hasonlították a reklámban (hiba volt azzal reklámozni), leültem elé megnézni a pilot-ot. És minden, amit ellene hoztak fel, például a comment.com avatott szakértője, nekem bizony bejött (mondjuk sixx kolléga már a júliusi, bemutató előtti, bejegyzésében előítéletes volt). Bejött, hogy a történet lassan csorog, hogy a jellemeket flashback-eken keresztül világítják meg (mellesleg a Lost nem ezt tette?), bejött, hogy 2052-ben nem lézerrel lőnek csipőből angolul (magyarul) beszélő idegenekre, s hogy nem suhan az űrhajó az űrben… ráadásul hangja sincs a suhanásának.
A Defying Gravity 2052-ben játszódik, amikor az Antares nevű űrhajó (amely fedélzetén centrifugális erővel teremti meg a gravitációt, és nem „csak” úgy van) elindul Naprendszer-beli útjára. Ám a sztori maga 2042-ben kezdődik, amikor a későbbi Antares két pilótája a Marson járt, és ott kellett hagyniuk két társukat a porviharban. Folyamatosan tárul fel a 2042-es események háttere és a 2047-ben kezdődő űrhajós-válogatás és felkészítés történései. Három idősíkban mozgunk tehát, és a jelenetek egymást erősítik, világítják meg az epizód konfliktusának hátterét, illetve jutunk közel a végső titokhoz – miért is indult el az Antares hatéves felfedező útjára.
A film remekül össze van rakva. A narráció magasabb ontológiai összefüggésbe helyezi az epizódokat (na jó, magyarul: a főszereplő a saját életének eseményeiből létigazságokat von le, a történések az élet magasabb összefüggéseinek levonására késztetik), van értelme nézni és hallgatni. A képek ritmusa, vágása nagyon jó, a trükkök-képek szépek. Kiválóan érzékeltetik az űrhajó fedélzetén a hangulatot, legyen szó szeretkezésről, hányásról vagy űrsétáról. Ehhez nagyszerű aláfestő zene járul.
A casting is jó volt, a szereplőgárda hihetően játssza el azt a rendkívül bonyolult kapcsolatrendszert, ami nyolc ember között fent az űrben kialakul, és ami őket a földi irányítószemélyzethez köti (ahol feleségek és férjek maradtak). Nem kellenek ehhez nagy veszekedések, elegek a mindennapi élethelyzetek is. Egy kocsmázás, egy tanóra vagy paradicsompermetezés az űrhajó fedélzetén. Viszont fenntartják a feszültséget, nem csupán az egymás közötti kapcsolatok, hanem az epizód konfliktushelyzetei is. 
Andrew Airlie, Ron Livingston, Laura Harris, Christina Cox, Malik Yoba, Zahf Paroo és a többiek mind sorozatszínészek kisebb-nagyobb szerepekkel a hátuk mögött. Az arcuk ismerős, de kötni nehéz őket a régi karakterekhez. Most megmutatják, mit tudnak, bár ehhez nem kell folyamatosan üvöltözniük egymással, mint a Lostban, vagy fegyvert rántani, mint a Csillagkapuban, és persze az űrhajót sem rázzák, s nem váltanak polaritást.
Nekem tetszik a Defying gravity a maga megfontolt és lassan haladó történetével, klasszikus hangulatával, filozofikus látásmódjával, és sajnálnám, hogy ha megálltj mondanának neki az ABC főnökei a gyenge nézettségre hivatkozva. Bár nem ez lenne az első sajnálható sorozatom… Kár, hogy én nem tudom növelni a nézettségi rátát.
Legutóbbi hozzászólások