Raniero Cantalamessa – tulajdonképpen szép neve van az ateizmus ellen kikelt apostoli prédikátornak, ha nekem ez lenne a nevem, lehet, én is katolikus papnak megyek. A nagymamám örült volna, mindig is szerette volna, hogy komoly ember váljék belőlem…
Szóval hír a húsvét előtti sajtóban: a római Szent Péter bazilikában (amit csak nem sikerült a múltkor megnéznünk) Cantalamessa egy prédikációban elítélte azokat az angol ateistákat, akik a londoni buszok oldalán istent tagadják a következő szöveggel: „Isten valószínűleg nem létezik: élvezd az életet”. A prédikátor felemlegette a szenvedőket, s úgy vélte ez sértés a hívőkkel szemben.
Való igaz, én is hülyeségnek tartom a kampányt, ha én vega lennék, az saját magánügyem, eszembe se jutna buszra kiplakátolni: „a hús méreg, egyél répát”. Valahol a vallás is ilyen már manapság, mindenkinek személyes joga, hogy abban higgyen, ami őt megnyugtatja. Reklámozzon a Persil, a Coca, a nedvszívó tamponok népes családja meg a Knorr… de kérdem én, mi a jó fenéért reklámoznak az ateisták?
Pont elég, hogy bekopogtatnak a Jehovások… Kell nekünk az ellenszél?
Aztán meg, nem mellékesen, ez az „élvezd az életet” elég büdös. Na persze, egyszer élünk (mondta a szőke nő a reinkarnációs tanfolyamra beiratkozva), de azért ez nem így van. Észre kell venni, hogy amióta élvezzük az életet, mintha egyre betegebb lenne a társadalom. Az élvezet mindenek fölöttivé válik, és elsikkad a belső erkölcs, az önmegtartóztatásnak az az egészséges foka, ami az embert emberré teszi, s nem disznóvá vagy más állattá. A vallásnak nem csupán az az előnye, hogy nehéz élethelyzetekben erőt ad, s nem csak az a szép benne, hogy összeköt őseinkkel, s azzal, akiben (vagy akikben) hiszünk, hanem az is, hogy elfogad az ember vele egy igazán emberi értékrendet. Kinek-kinek ami belefér a világába.
Amikor tehát az angol ateisták az élet élvezetére szólítanak fel, fogalmuk sincs, mit szabadítanak el. Az emberben rejlő legmélyebb állatot, ami lehet szörnyen brutális, vagy a legvégsőkig kiszolgáltatott – tömeggyilkos vagy EMO-s. Jung szerint a huszadik (és huszonegyedik) századi ember azért olyan neurotikus, mert a lelkében megölte Istent. Ebben bizony van valami: mintha elbomlott volna a talaj a lábunk alól. Elnézést kérek minden ateistától, de az ember a hittel együtt fejlődött ki, s azzal együtt emelkedett ki az állatvilágból.
Furcsa paradoxon, mi?
Legutóbbi hozzászólások