A szörnyek közöttünk járnak, csak le kellene vadászni őket – ez az alapvetés elég sok filmben, filmsorozatban felbukkan, nehéz tehát a szimpla borzongáson túl valami újat is adni – dicséret illeti a Supernatural íróit, gyártását, hogy ezt meg tudják még mindig tenni, a hetedik évadban éppen a leviatánokat próbálják meg leverni a poklok urával egyetemben – mármint közös oldalon vele. Sajnos éppen elveszítettünk egy főszereplőt, ami mindig fájdalmas dolog, de ebben a világban ugye az elveszett játékok életre kelnek, és körbe’ kigyúlnak a fények: visszatérnek hát néha a halott szereplők is.
De nem is a Supernaturalről akartam írni. Régen volt sorozatos bejegyzésem, aminek az oka, hogy kevés az olyan új (ezen a hangsúly) sorozat, amely mostanában megfog. Nézem a régieket, azok új évadait, de valahogy nincs olyan erőteljesen letaglózó új (ismétlem), ami írásra késztetne. Bár Gergő ajánlotta a Homeland-et és a Luthert, és ezekre majd sort kerítek, de ezek sem sci-fi vagy fantasy sorozatok, sem misztikusak…
Itt van viszont a Grimm. A hetedik részén van túl, és egészen megkedveltem. A szörnyek közöttünk élnek, de nem egészen úgy, mint a Supernaturalben vagy Az elveszett lányban, és akad egy vadász is, aki történetesen zsaru. Az egész érdekessége az, hogy a mesék (tündérmesék – olvasom mindenhonnan, de ez nekem nem jutott eszembe az epizódok láttán) oldaláról fogták meg a készítők a történetet (na nem annyira, mint a Once Upon A Time-ban), és a vadászunk a Grimm testvérek kései leszármazottja. Különleges képessége, hogy meglátja az emberekben megbújó szörnyeket, azaz az igazi arcukat (hogy ez mennyire jó lenne, ha így lenne), ám ahelyett, hogy zsigerből golyót eresztene beléjük vagy felkoncolná őket (a lá Winchester-fivérek), megpróbál egyéb megoldást keresni, még akkor is, ha éppen abban a bűnügyben érdekeltek, amiben nyomoz.
Egyáltalán nem durva a sorozat, de egy kicsit sötét (mint a Grimm-mesék), és egy kicsit meseszerű. Na, a három kismalac és a farkas története tetszett eddig a legjobban, de a patkányos volt a legkomorabb… Nagyon jó választás volt Nick Burkhardt (Grimm) szerepére David Giuntoli. Bejön az is, hogy lényegében egy önmegtartóztató vérfarkas segíti őt a nyomozásokban: Monroe karakterét Silas Weir Mitchell alakítja. Monroe pilates edzésekkel, zenéléssel és kisvasutakkal tartja magát kordában, elsősorban ő a humorforrás az epizódokban. A karakterek szerethetők, és ez a legfontosabb számomra. Az elveszett lány elsősorban ezért nem jön be, egyik karakterrel sem tudok azonosulni, de még csak nem is kedvelem őket…
Hangulata van a sorozatnak (bár én amúgy is kedvelem a mindennapokba ágyazódó meséket). Apró ötletsziporkák mellett a sztorik is kezdenek jók lenni. A pilotepizód élvezhető volt, a második rész azonban nagyon vértelenre sikeredett… szerencsére túlléptek rajta. Az évad (13 részt gyártottak le eddig) közepe táján már kezd kirajzolódni két epizódok fölött átívelő szál: először is Grimm asszonyának (megformálója Juliette Silverton) fogalma sincs arról, ki vagy mi a férje, másrészt a városban van egy „szörnyfőnök”, akiről fogalmunk sincs, hogy miért védi „a” Grimmet. Szóval, ha ezeket jól kijátsszák, akkor lesz itt még izgalom, sötét hangulat és meglepetések. Remélem, jól kijátsszák őket. Tényleg.
Ahogy nézem, egy jelölése már van a 2012-es People’s Choice Award-ra. Mindezek mellett az első évadoknál mindig bennem van a rezgőfrász, hogy nem lesz több, amint ez az elmúlt két-három évben olyan sok, nekem tetsző sorozattal megtörtént. Ne is említsem a Flashforward-ot, a Defying Gravity-t vagy éppen a Dresden filest…
Legutóbbi hozzászólások