Tegnap az Írószövetségben a mágikus realizmus volt a téma. Eredetileg a szeptemberi Galaktikában a José Saramago cikket jegyző Pál Ferenc lett volna az előadó, aztán felmerült Bényei Tamás neve is, de sajnos egyiküknek sem tudott eljönni. Így aztán Antal József javaslatára a Saramago-cikk felolvasásával kezdtük, majd a titkár úr tartott beszámolót Bényei könyve alapján.

Nekem volt szerencsém felolvasni a bekezdésnyi mondatokból álló cikket, majd következett az előadás. Józsi rövid, Nobel-díjasokat említő bevezetője után három részre osztotta a témát: először történeti áttekintést adott a mágikus realizmusról, majd annak jellemzőit vette sorra (kritikai megjegyzésekkel tűzdelve Bényei egy-egy megállapítását), majd konkrétan kitért a mágikus realista írókra.

Franz Roh német művészettörténész használta először a kifejezést 1925-ben, méghozzá amerikai festőművészek csoportjára. A név hamar megtalálta a megfelelő közegét a latin-amerikai kultúrában, és 1935-től már mint irodalmi „áramlat” tűnt fel. A mágikus realista művekben a mágikus világ teljes természetességgel szövi át a modern világot, kitölti annak minden rését, anélkül azonban, hogy magyarázatra szorulna. (Összehasonlításképpen: a fantasyban a mágia a világ fenntartásához szükségeltetik, a horrorban viszont csak betüremkedik a valóságba.)


Find more photos like this on SFport.net

A mágikus realizmus azonban nem csupán a mágia és a valóság keveréke. Mesélési stílus is, amely nem csak a szövegben, de az író és a szöveg között is tetten érthető. Jól elkülönül (szerintem) az urban fantasytól, mivel a mágikus gondolkodás a mesélőben, magában az íróban is jelen kell legyen. Antal Józsi ezzel együtt a posztkoloniális irodalomtól (ami ugye a gyarmati uralom alól felszabadult latin-amerikai országok irodalmában erősen jelen van) is élesen megkülönböztette.

A mágikus realizmus kitölti a tereket – mondta Józsi és egyfajta párhuzamot vont a barokkal. Az elsővel egyet értek, a másodikkal nem. Kicsit sem a barokkhoz hasonlít, hanem a történelem előtti népek világlátásához, szerintem valahonnan a jungi kollektív tudattalanból meríti nem csak a világképét, de motivációit is. Így lesz érthető, hogy miközben nem törekszik a mágia magyarázatára, a genealógia mégis jellemző rá. Így eshet meg, amit Józsi is kiemelt, hogy viszonylag kis, zárt térben mozog, és hogy a világ történéseihez allegóriaként az egyes ember életét használja, kitágítja az emberi határait ameddig csak lehet.

Az előadás legvégén sorra vettünk néhány szerzőt. Isabel Allende, García Marquez, Borges, Salman Rushdie, Neil Gaiman neve is felmerült többek között. Kis vita bontakozott ki, hogy Gaiman Amerikai istenek című regénye vagy Bulgakov Mester és Margaritája ide sorolható-e, illetve Borges ide sorolható-e egyáltalán. Salman Rushdie remek példa volt a nem latin-amerikai mágikus realizmusra, híven illusztrálva azt, hogy mennyire sikeres ez a tematika. Magyarra kevés példát találtunk, Adeptus feldobta Lázár Ervint, Józsi pedig A láthatatlan várost, amit én is annak tartok. Utólag jutott eszembe Darvasi László neve (akinek meseregényeit a fiam is szereti). Felmerült az is, hogy Coelho nem tartozik ide, ő csak imitátor – Józsi találó szóhasználatával: trükkös realizmus, amit művel.

Én nem tudtam egyébként elképzelni azt (és az estén ebben meg is állapodtunk), hogy a sci-fi és a mágikus realizmus valahol összeérhet, amíg hazatérve az írószövetséges estet záró trombitásos sörözésről, eszembe nem jutott egy régi regényötletem. Hm. Érdekes próbálkozás lenne, bár kérdés, melyik kiadó lenne olyan merész ezt bevállalni – a sci-fi elég ijesztő, nem?

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás