Magdika konyhájának kincseiért Szécsénybe kellett elautóznunk szombat délután, de Oravecz Peti állandó lelkendezése meghozta a kedvet a hirtelen támadt és latyakossá olvadt hó ellenére is, Geréb Jani pedig körbejárta autójával Budapestet, hogy összeszedjen minket, így aztán akadálya cseppet sem volt a dolognak. Még korábban a Lucullus baráti társaság keretén belül ürügyet is kerestünk a látogatásra – úgymint kihelyezett alapítói ülés – és be is jelentkeztünk. Magdika rábólintott, és közölte Márton-napi liba helyett kacsa lesz, ha nekünk megfelel, menjünk csak, vár minket.
Naná, hogy megfelelt. A kacsa amúgy is remek állat (mármint a konyhában), de persze Turóczi Gábor rárendelt még „dobverőket”, azaz rántott csirkecombokat is, mondván, hogy olyan finomat mi még nem ettünk csirkecombban, mint amit Magdika elénk tesz. Én hittem is, meg nem is, a csirkecomb az utolsó, amit megeszek a csirkéből, de gondoltam, hogy csupán egy kacsa-menüsorért is érdemes utazni pár kilométert. Magdikát pedig még nem ismertem, csak hallomásból, így bemutatkozó ebédnek ígérkezett az a kacsa, és persze annak is ideje volt már. Egy szónak is száz a vége: szombat délután kettőkor megjelent nyolc fős csoportunk a Gesztenyés kert vendéglőben Szécsényben.
Körtepálinka várt bennünket az asztal mellett, étvágycsinálónak. Péter mondott pár szót (első kép), szerencsére nem sokat, a lényegre szorítkozott. Közben már a pálinka szagától is megszédültem, két hónapot töltött körteágyon, aztán mivel már nem volt visszaút, végigszaladt a nyelőcsövünkön és megült a gyomrunkban. Egészség, az meg lesz.
Magdika fogásai közül az első a hideg kacsamáj volt, pirítóssal és friss zöldségekkel – lila hagyma, paradicsom, uborkakarikák – megágyazva. Elropogtattuk, utána küldtük a körtének, érezzék jól egymást – mi már köszönettel megvoltunk. A lélek örült, a gyomor pedig rákészült a következő körre: kacsaleves lett beharangozva. Időközben én kaptam egy pohár cabernet sauvignon-t, és valahol ezen az idő-tájon lecsúszott a második kör házi pálinka is: ringlószilva.
A leves (második kép Janival) olyan lágy volt, mint egy tavaszi sóhaj a kertben. Házi volt benne minden, harmonikus ízvilággal, mintha csak kacsaesszenciából készült volna. Nem kellett bele hús, kis csipetke-tésztával, bámulatosan kerek fűszerezéssel, kellő hőfokával csendre intette gyomrunkat, hogy várjon még, és felkészítette a kacsabelsőségekből készült rizottó-toronyra.
A rizottó-toronyban (harmadik kép) aztán ráakadtunk mindenre, ami egy szárnyas belsejében jó és ehető. A sárgarépás rizs a leves hangulatának folytatása volt, a rizsszemek könnyedén adták meg magukat a szájban. Figyeltem az asztalnál ülőket: kezdtek megijedni, hogy nem fér beléjük a főétel, ezért csak módjával ettek, én is kicsipegettem a szívdarabkákat, zúzát, s ami még akadt.
A főétel kacsacomb volt (Péter kezében a negyedik képen) kacsatepertős tört krumplival és párolt lila káposztával. No, aki eddig nem ijedt meg, most megtehette. Gondolok itt Turóczi Gáborra, ugye, aki kifejezetten a csirke-dobverőkre tréningezett nyelőizmaival és azokra készítette fel a gyomrát. Pánikszerűn ideadta nekem a kacsacombját és Magdika máris hozta neki (csak neki) az első tál rántott csirke combot, szigorúan csak a nyeles részét. (Az ötödik képen rákattintással látszik, Gábor micsoda kihívással szembesült ekkor.)
És hogy milyen volt a kacsa, a tepertős burgonya és a káposzta triumvirátusa ezen a boldogságos, napsütötte, hótól szikrázó szombat délutánon? Omlós és tökéletesen átsült, ámde még sem száraz. A bőre ropogós, ízletes, de egyetlen falat sem úgy roppant, hogy a hangja bántó lett volna. Gyönyörű barna volt kívül, zokogtatóan barátságos belül, és mindehhez a tepertő még hozzátette a maga karakánságát, egy vagány villanást. Végül a káposzta megfordította, csúszóra tette a falatokat és az egész úgy tűnt el a tányérról, mintha mindig is a múlt része lett volna, csak egy nosztalgikus emlék maradt utána… mondom ezt én, akinek kettő is jutott belőle.
Miután kivégeztük a kacsát, megérkezett elénk is a csirke. Turó tányérján már jenga-szerűen sorakoztak a csontok, amikor mi elkezdtük, és persze, hogy esélyünk nem volt mindent megenni. Még úgy sem, hogy valamikor korábban barackpálinkával sürgettük meg az emésztést. És igen, és bevallom: csirkecombot ilyen finomat még nem ettem. Nem tudom, ez minek köszönhető, hiszen elméletben mindenki egyformán kell csinálja: adott a csirke, kis só, fűszerek, panír és sütés. De ez csak az elmélet, Magdikának van valami furmányos, különleges receptje vagy varázspálcát tart a konyhában a lábosok és fedők között elrejtve. Áradoznék én a csirkecombról, de a titkát nem tudom megfejteni, most azonban már tudom, hogy van ilyen, hiszek a csodákban.
A túrógombóc előtt fel kellett állnom az asztaltól és pár lépésnyi séta kellett. A többieknek is, ezért kimentünk a kertbe és kis testmozgás gyanánt hógolyóztunk – de csak úgy tessék-lássék hajolgatva. Hógolyózás után jött a törköly, ha már az egész gyümölcsös kertet végigkóstoltuk szinte, ez se maradjon ki. Törköly után a vaníliával nyakon öntött gombóc, belsejében meggydarabkával. Fejenként három (hatodik képen velem).
Nincs mit mondanom róla, elfogytak a felsőfokok. Megettük. Mindenki, az utolsó morzsáig megette, Lóri kikanalazta a vaníliás tálat is. Egy utolsó kör pálinka érkezett, és aztán nem volt tovább. Kiakasztottam a „Megtelt” táblát. Még kicsit beszélgettünk, aztán megköszöntük a szíveslátást Magdikának (hetedik kép közepén látható a szombatunk bearanyozója) és elindultunk haza. Senki ne feledje: Szécsény, Gesztenyés kert vendéglő. Érdemes.
Legutóbbi hozzászólások