Péntek délután kezdődött a Vörösmarty téren, majd estébe Dorogon fordult számomra a könyvhét, ahová öt órára mentem író-olvasó találkozóra. Beszélgetőtársnak Cselenyák Imre vállalkozott, aki szintén tudathasadásos író: azaz a saját nevén túl, másként is jegyez könyveket – Jean-Pierre Montcassen néven számos történelmi regény alkotója.
Imre nem egy vacakolós moderátor, belevágott a közepébe a dolgoknak, kezdtünk A láthatatlan várossal, majd folytattuk az ősmagyar regényekkel, és elkalandoztunk sokfelé. Nagy öröm, ha a közönség aktív és itt bizony aktív volt, kitértünk a sci-fikre, a fantasykre és az ezotériára is, és vallhattam a könyveimen túl arról is, hogyan látom a világot. Érdekes volt a Sötétség előttre vonatkozó kérdés, hogy mi volt a megírásában a motiváció, vagyis inkább az „élvezet”…
A találkozó végén az egyik könyvtáros hölgy egy ajándékot adott át nekem, amit hajdani veszprémi óvónénim küldött – aki Dorogon él, de sajnos nem tudott eljönni, mert beteg volt már. Ezernyi érzés futott át rajtam, a hitetlenségtől a meghatottságig: három és fél évtized távlatából emlékezni egy szőke kissrácra a sok százból, emlékezni és üzenni neki egy kedves kis levélben… Nehéz volt ép mondatokban megköszönnöm. Köszönöm itt és most is, komolyan párás lett a tekintetem, hálás vagyok az emlékezésért…
Imrével este belevetettük magunkat a dorogi életbe, konkrétan a Kacsa nevű szórakozóhelyen (ahol Imre néha játszik együttesével) söröztünk egyet. A hely tele volt, a kiemelt dátumnak köszönhetően többnyire kopasz, feketepólós, nagymagyarországos fiatalok töltötték meg, illetve helyi középiskolások. Hajnaltájt kiderült, hogy valamennyire megy a kongázás, nosza, szombat este a Galaktika stand előtt a Vörösmarty téren ki is okumláltuk, hogyan állhatna fel egy sci-fi zenekar, természetesen a Galaktika mellé adott CD-lemezen megjelenő számokkal (az ihletet a Belga adta – annál jobbat tudnánk).
Ám addig is, mire odáig eljutottam, volt egy szolnoki köröm a Hild Viktor Városi Könyvtárban, szintén író-olvasó találkozó. Szellő sem rezdült, amikor megállt velem a vonat a vasútállomáson, állt a levegő és állt az élet. Komolyan, a lakótelepen az utcán embert nem lehetett látni. Az összeverbuválódott közönség vegyes volt: a szimpla érdeklődőtől a Mysterious Universe fanatikus olvasóiig ültek a székekben. Czicze Nándor vállalta magára a kérdező feladatát, megnyugtattam, nem lesz sok dolga, ha belelendülök, beszélek magamtól is. Szerencsére itt is aktív volt a közönség. Két óra elteltével ránk zárták a könyvtárat, és kis szünet után immár csak a „rajongókkal” összeülve a MU részleteibe menően beszélgettünk, míg a vonatidő el nem jött. Szembesültem azzal, hogy mások jobban ismerik a könyveimet, mint én magam – na, ez is fura érzés. És persze nagyon jó.
Az ünnepi könyvhét szombat éjjeli banzája Budapesten ugyanolyan csendes volt mint tavaly: ezek a fránya írók és kényelmes kiadóik nem egy bulizós fajta. Hiányzott a Tuan stábjának lendülete, remélem, jövőre nem hagyják ki az eseményt, és ott lesznek. Addig is, csendesen elsöröztünk-elboroztunk a Galaktikásoknál, a fáradt Attilákkal és a kialvatlan Farkassal, Stansky és Howard kolléga mellett és még pár jótét lélekkel, akik tartották a frontot. Megszereztem a fiamnak a Trapiti című mesekönyvet, mert a minap ő is író-olvasó találkozón volt Darvasi Lászlóval… Nohát, a zenekar mellé másnap kitaláltam egy mesét is, nehogy má’…
Még tart a könyvhét, aki nem látta, látogasson ki.
Legutóbbi hozzászólások