Könyvhét most csak lazán

A 2017-es könyvhét kicsit másképpen alakult számomra, mint a tavalyi, tavalyelőtti, lévén, hogy nem volt Ad astra pavilon a Vörösmartyn, és sajnos nem volt sci-fis novelláskötet sem, melyre tucatnyi dedikálást szervezhettünk volna. Talán ezért volt olyan érzésem, mintha ezen a júniusi hétvégén kevesebb írót láttam volna, mint az elmúlt években…

Ezzel együtt viszont találkoztam sok mindenkivel, akivel szerettem volna, és persze nem találkoztam olyanokkal, akikkel szintén szerettem volna. A Főnix pavilonjánál (106-os) azért ott volt a Halhatatlanok antológia dedikálásán sok fantasztikus (a szó minden értelmében) ismerős. A jó hír, hogy a könyvhétre megjelentetett fantasy novelláskötet szombat délutánra csontig elfogyott. Mivel a kötetet Évi szerkesztette, ez külön örömre adott okot (legalábbis nekem, akik meg nem kaptak már belőle, azok meg szomorkodhattak felette).

Csütörtök este végre eljutottam a megnyitóra is – érdekes, hogy pont akkor, amikor hivatalosan kiadóként nem, “csak” íróként jelentem meg a rendezvényen. Kellemes este volt a Főnixesekkel és Fumaxosokkal, sci-fi és fantasy hegyén-hátán, és egy kávé tízkor a Ferenciek terén. A kávé melletti téma: hit és a történelem, vallás és spiritualitás : )

A péntek laza sétálással tellett és a helyzet felmérésével (meg szelfivel Trux Béla oldalán, mivel Béla fényképezőgépe a szorgos használattól lemerült). Nem is akartam többet, mert a rutinos könyvhétlátogató tudja, hogy a szombat az igazán pörgős nap, amikor az embernek feszített időrendben kell pavilontól pavilonig rohangálnia, ha mindenkivel akar váltani pár szót (ami mellesleg esélytelen). Így is lett: szombaton három dedikálás mellett kellett volna becserkésznem embereket, ami nagyon nem sikerült – példának okáért Bíró Szabi mellett megálltam, aztán elsodródtam anélkül, hogy egyetlen egy szót is váltottunk volna.

A tervszerűség már a Sztálin, aki egyszer megmentette a világot dedikálásán felborult délután háromkor. Az ég elsötétedett, csúnya szürke lett minden, és mi beszorultunk a ponyvák alá az eső elől. A rollup úgy viselkedett, mint egy vitorla, dagadt, és szállt előre, csoda, hogy agyon nem ütött valakit. Szerencsére gyorsan tovatűnt a rossz idő, de akkor már végérvényesen elcsúsztam. A Kincsem-dedikálás hattól nyolcig tartott, és nem tudtam felvenni a könyvjelzőket a 15-ös pavilonnál, hogy osztogathassam a 81-esnél… Azaz, izé… elfelejtettem…

Ahogy fényképezkedni is elfelejtettem a Kincsemmel és azokkal, akik elhozták dedikáltatni a példányukat. Pedig egy élmény volt, komolyan, ennyi mosolygós arcot a sci-fi és fantasy közelében nem látni. Felüdülés a Könyvmolyképző olvasóinak regényt írni… : )

Szombat nyolc óra: a lazítás ideje. Böszörményi Gyuszival és Noémivel az indulásuk előtt futottunk össze, aztán a Goldbook kiadó és a Történelmi Regényírók társaságának íróival keveredtünk beszélgetésbe és laza fröccsözésbe a melegbe forduló estén. Fonyódi Tibi ezen a délután inkább Wonder Womant nézett (szegéééény), és jött-ment-jött-ment, jó lett volna dumálni vele, de azért kimaxoltuk az írók-kiadók-olvasók éjszakáját a többiekkel. tizenegykor a pizza is megérkezett a Vörösmarty térre…

A vasárnapi Sztálin-dedikáláson a Book24 pavilonjánál viszont kis híján megsültünk a napernyő ellenére is. Egy véletlen találkozásnak köszönhetően egy asztal köré ülhettünk Kasza Magdival és Friedrich Zoltánnal (legfelső nagy kép). Magdi készítette a Sztálin-fejet a címlapra, Zoli pedig korrektúrázta a könyvet. Most már nagyjából mindenki ismer mindenkit – Királyházi Csaba kellett volna még oda, mint tipográfus… Kisebb csoda is történt ezen a napon: Galgóczi Tamás átkerült a fényképezőgép másik oldalára, és készült egy közös képünk.

Délután a túlpörgő Cselenyák Imit nyugtattuk a színpadi showja előtt, majd Varga Beával is sikerült váltani pár szót. Leülhettem a Tuanosokkal is beszélni a Mysterious Universe-ről. Aztán ismét elkényelmesedtem, visszatérhettem a szokásos pavilonokhoz a Főnix és Fumax elé.

Nekem is fárasztó volt az a pár nap, nem csodálom, hogy a részt vevők is kidőltek vasárnap estére. A hétfő már sosem komoly, mire kiértem, délután kettőre, a Könyvmolyképző és az Agave már bezárt és a tér fele pakolt, doboz doboz hátán. A Goldbookosok bírták legtovább, pedig előttük még hosszú út állt hazáig – respekt a kitartásuknak.

Röviden ennyi ennek a pár napnak az összefoglalója. Lehetne persze ötször hosszabb, és ezerszer alaposabb, megannyi élmény és beszélgetés felidézésével (köszönet mindenkinek), de inkább megyek regényt írni… : )

Update: a bejegyzés megírása után kiderült, hogy mégis készült pár fénykép a Kincsem-dedikálásról, köszönet érte Cselenyák Imrének és Magyar Tibornak (aki – mondjuk – elég furcsán fotóz), na meg az okostelefonoknak, amik már mindegyikünk zsebében ott lapulnak. Átküldtek néhány felvételt, amin jól látható, amint könyveket firkálgatok össze. Az egyiket ennek örömére ide is felteszem : )