Tegnap éjjel Balatonfüreden (miközben a parton egy szál lélek, annyi se látszott, mert hideg volt, mint márciusban) beültünk egy hangulatos kis borozóba, szemben a hajdani Átriummal. A helynek papírforma szerint tízkor be kellett volna zárnia, de a pult mögött álló tulaj azt mondta, addig van nyitva, míg vendég van, és hát az asztalok mellett három társaság is ült. Mivel a fotelok kényelmesebbnek látszottak a székeknél, oda kéretőztünk egy angol és egy finn pasas mellé, akik csendesen sörözgettek.
Míg el nem köszöntünk, egy szót se váltottunk, de persze elköszönéskor rákérdeztek, mit is csinálunk, és rögtön akadt közös téma: a film. Visszaültünk tehát az asztalhoz, és miután kibeszéltük a filmkészítés csínját-bínját és nehézségeit, angol asztaltársunk Magyarországról és a magyarokról áradozott (pár magyar szóval is megspékelve mondandóját), amit örömmel hallgattunk, hiszen annak, aki itt él, teljesen más a benyomása a magyar mentalitásról, és sokaknak most speciel az országról is. Jó tudni, hogy bizonyos távolságból meglátható egy másik arc is, és most ne kutassuk, ez mennyire reális…
Persze ebben a pozitív megítélésben asztaltársunknál nagy szerepe volt Alexander Kordának, aki 1932-ben megalapította a London Films stúdiót, és ezzel szinte megalapozta az angol filmgyártást. Megnéztem: 1942-ben ütötték lovaggá. (1919-ben direktóriumi tag volt, és a Tanácsköztársaság bukása után menekült el az országból – egészen Hollywoodig, mjad onnan Angliába.) Sir Alexander Korda neve tehát annyira jól cseng fél évszázad elteltével is, hogy belejátszik az országimázsba.
Eszembe jut ugyanakkor, hogy kívülről a magyar is másként látja a magyart, s a hazai dolgokat. Kedden Komarnóba kellett utaznom, és miután elvégeztem ott feladataimat, sétáltam egyet a városban. Akkor már tudtam, hogy a Fidesz által favorizált MKP megbukott, a lenézett Híd viszont bejutott a parlamentbe, sőt várhatóan kormányra is jut. Ez volt a szlovákiai magyarok válasza a befolyásolásra. És hát nem forrongott Szlovákia nacionalista fele és az emberek nyugodtnak látszottak. Egy nagymagyart láttam csak trianoni szétszakított-ország pólóban flangálni Komarno utcáin – őt az édesanyja kísérte. Szerintem vásárolni ment megtermett fiacskájával.
Készítettem egyébként néhány fotót Komárnóról, amellyel most a bejegyzést illusztrálom – a másodikon például a Szent András templom egy szobrát mosdatják tisztára a szakemberek (szentmosdatás – jó sport). Kedden egyébként javában ment a Jókai-hét, vajon hányan tudják itthon, mi köze van Jókainak Komáromhoz?
Amin jót mosolyogtam: Komárom és Komarno között a Duna egy félszigetén a 64-es út mellett álló hotel neve – Pokol Hotel. Nem tudom, kinek kell felhagynia a reménnyel, aki Magyarországról megy Szlovákiába vagy fordítva. De mindegy is: a széljárást a hotel tetején egy pléhördög mutatja, a harmadik képen az éles tekintetűek láthatják is. Egy ilyet a Parlament tetejére is feltehetnénk – hasznos lenne, sokan néznék figyelő szemekkel.
Néha egyébként, ha kitör rajtam a naivitás, azt mondom: nem az az igazi magyar (sőt!), aki Nagy-Magyarország matricát ragaszt a kocsijára vagy kockakövet hajít árpádsávos kendővel az arca előtt vagy tojást dobál a melegfelvonuláson. Ellenben tanuljon nyelveket, legyen első a szakmájában és öregbítse a nemzete és országa hírnevét eszével és munkájával – és akkor lehet, hogy halála után évtizedekkel is felemlegetik a nevét, megbecsüléssel és tisztelettel, olyanok is, akikhez semmi köze nem volt…
Legutóbbi hozzászólások