Ferenc József szerepében Fekete Tibor
Kincsem. Ikonikus név, egy 1874-ben született angol telivér neve, akinek szobra áll Newmarketben. Most készült róla egy film, azaz dehogyis: készült egy mozi egy életművész svihákról, aki addig hajtott egy lovat erdőn, mezőn, patakfolyásban, míg az minden versenyt meg nem nyert, és gazdaggá nem tette tulajdonosát.
Hárommilliárdos költségvetésből forgott a Kincsem, és valljuk be, egy kosztümös történelmi filmhez kell pénz. Jelmezek, fodrászok, felépített díszletek, számítógépes trükkök, statiszták… Szerencsére látszik, hogy bőven szántak pénzt az alkotók ezekre, de az is látszik, hogy ez még mindig kevés volt.
A sztori nem túl bonyolult: egy ló és egy szerelem története. A filmbeli Blaskovich Ernő (Nagy Ervin) örökös pénzzavarban van, amiből egy ló megvásárlásával akar kitörni. Azt tervezi, hogy a betörhetetlen kancából versenylovat farag. Mindeközben feltűnik egy betörhetetlen leány is a színen, aki történetesen a Blaskovich apját megölő Otto von Oettingen báró (Gáspár Tibor) egy szem gyermeke, Klára (Petrik Andrea). Blaskovich megszelídíti a lovat és a leányt, még akkor is, ha ezért a legjobb barátjával és a báróval kell szembe szállnia, akik Ferenc József támogatását is bírják. Mert azt mondanom sem kell, hogy politika lesz a lóversenyzésből, és őfelsége úgy érzi, hogy az országát elveszíti egy ló miatt.
Klára von Oettingen szerepében Petrik Andrea
A legnagyobb problémám (túl a hitelességen), hogy a történet kisstílű. Ferenc József pitiánersége zavaró. A legvégén a császár már csak azért drukkol, hogy a győzelmi medál átadásakor, Blaskovich Ernő fejet hajtson előtte. Ez a kifutása az egész filmnek… Nincsenek tétek a Kincsemben, jelentéktelen a két barát (?) vetélkedése, és érdektelen a báró sorsa. Összecsapott a befejezés.
A film emellett – kimondom – kicsit butácska sztorira épül: kell egy másik versenyló, hogy a birodalom egészben maradjon (mekkora blődli!, akárcsak a Független Lovaregylet megalapítása! Miért nem Nemzeti Lovaregylet, akkormár?!). Nagyon nehéz így a feszültséget fenntartani, hiszen tudjuk, hogy Kincsem minden futást megnyert. Nem tudunk izgulni az amúgy remekül fotózott versenyeken, mert már akkor ismerjük az eredményt, amikor Kincsemet kivezetik a startvonalhoz. Sőt, amikor Oettingen báró aláírja a váltót a film kétharmadánál, már pontosan tudjuk, mi lesz a sztori vége (és a birodalom mégis egyben marad, ez legalább történelmi tény).
Ugyanez a kisstílűség a turfon játszódó jelenetekben is megnyilvánul: az uralkodói tribünről nekem nagyon hiányzik Sissy, Rudolf herceg, az osztrák és magyar főnemesség és a pompa. Ferenc József leül oda Oettingen báróval és a lányával, és ennyi. Ha eltekintünk attól, hogy Berlinben nem is Ferenc Jóskának kellene feszíteni a tribünön, hanem Vilmos császárnak és Bismarck kancellárnak, akkor is nagyon vékonyka a császári udvar filmbéli ábrázolása, ami fájó űrt hagyott bennem. Hárommilliárdból kellett volna ide is csoportosítani valamit.
Ezzel együtt viszont a színészek mind nagyon jók. Élvezhető színészi játékok, szerethető főszereplők – Nagy Ervin és Petrik Andrea mellett Gyabronka József, Kovács Lehel, Scherer Péter –, működőképes szerelmi szál. Öröm volt a játékot nézni, öröm a gyönyörű képeket, színes ruhákat. A történetnek megvolt a dinamizmusa, tényleg hozta a kalandfilmes atmoszférát. Külön kiemelném a film zenéjét, amit Hrutka Róbert tökéletesen eltalált, és a hangulati elemeket felfokozva tényleg megadja a mozi-érzést a film nézése közben.
Vannak jó színészeink, szakembereink, akikre lehet alapozni egy filmben. Ami kizökkenti a nézőt a hangulatból, az megint csak nem rajtuk múlt, hanem a rendezőn: mi a fenét keres egy szelfiző részeg, vagy Fluor Tomi dal egy 19. században játszódó sztoriban? Vagy az a báli táncjelenet, ami egyébként brutálisan jó, de semmi keresnivalója ebben a történetben. Mintha a rendező Herendi Gábor is kevesellte volna a sztorit, és szerette volna kicsit felturbózni a filmet ezekkel a poénos ésvagy látványos elemekkel… Csakhogy ezek úgy illenek oda, mint csizma az asztalra.
El kellett volna dönteni a forgatás előtt, hogy milyen film lesz a Kincsem. Ne felejtsük: ha van pénz, minden csak rendezői akarat kérdése.
…és a filmplakát.
És akkor most valami személyes, hiszen én az elmúlt öt hónapban egy Kincsem-regényen dolgoztam:
A film első negyed órájában próbáltam elengedni a tényeket, mondván, hogy Herendi Gábor kalandfilmet szeretett volna készíteni, nem történelmi mozit, és a film élvezetéhez nem kell ragaszkodnunk a valósághoz. Már-már meggyőztem magam, amikor beúszott a „két kicsi legó”, és visszazuhantam a kérdéseim közé, melyek közül az egyik legnagyobb: „tényleg így kellett feldolgozni a verhetetlen kanca sztoriját?”
A Kincsem-történetnek ugyanis a valósághoz semmi köze nincs. Amit a filmen látunk, az konkrétan nulla, azaz zéró hitelességű. (Még a feltűnő dátum is rossz, amit persze semmibe nem tellett volna helyesen írni.) A szereplők léteztek ugyan, de ennyi erővel a filmbéli Blaskovich Ernőt hívhatnák Széchenyinek, Hesp Róbertet Kossuthnak, Mike Maddent pedig Deáknak. És mehetne a reklám, hogy „készült egy Kossuth-film”.
Lássuk be: nem lett volna muszáj a filmnek a Kincsem címet adni. Ha a rendező-producer mégis megtette, ha az eladhatóság felülírt minden más megközelítést, ha a Filmalap erre rábólintott, akkor viszont miért kellene nekem túltennem magam azon, hogy ez a film nem is akart Kincsemről szólni?
Szóval ez egy nagyon-nagyon rossz Kincsem-film. Rettenetesen zavar, hogy a világ ezt a történetet ismeri meg, nem pedig a kanca igazi történetét, melyben szintén volt kaland és romantika. De a filmeseknek a legendás lóból csak a neve kellett. Kalandfilmnek már elmegy, de ezzel együtt tisztességtelen volt a Kincsem címet adni neki (ráadásul ez, mint említettem, elvesz a történet élvezeti értékéből, hiszen a ló mindent megnyert; mint az közismert). Persze tudom én, külföldre könnyebb eladni egy „Kincsem-filmet”, mint például egy „Szememfénye-filmet”… És az eladási szándék győzedelmeskedett.
Legutóbbi hozzászólások