"Igaz, hogy ezzel szemben az igények is nagyok, melyeket a lótenyésztõ a maga nevelése iránt támaszt. Arányos, gömbölyû fej, egyformán játszó, szépen álló fülekkel, széles, szelíden hajló homlok, kiálló, nagy, tiszta szemek, jól záró szempillákkal, tágra nyilt orrlyukak, friss, tajtékzó száj, vékony, finom ajk, nem igen sovány állgödör, szép ivezetü, kissé húsos nyak, vékony, finom sörénynyel: ezek azok a kiválóbb testi tulajdonságok, melyeket a szép lónál megkövetelünk. Hát még a lelkiek? A legellentétesebb sajátságok, a tûz és a szelídség, rettenthetlenség és jámborság, gyorsaság és tanulékonyság valóban emberfölötti vonásai kell hogy találkozzanak benne. Nem csoda, hogy meg is becsüli gazdája, ha lehetne, még az utczakövezeten is takarót boritna eléje. Istállója légmérsékét gondosan thermometer szerint szabályozzák, az idõjárás szerint háromszorosan változtatják pólyáját s minden nagyobb utat kocsiban tétetnek meg vele. A mig vasutak nem voltak, a versenylovakat extra-postalovaktól vont külön jármûvön szállították, s a szekér hátfala lebocsátva kényelmesen kipárnázott lejárót képezett, a falakat béllelések, az ablakokat zöld függönyök fedték szóval tisztességes ló, hogy ugy mondjuk, nem is jár ma gyalog." (Forrás: Vasárnapi Ujság 1885. 32. évf. 43. sz. október 25.) - Szélesi Sándor