Tegnap egészen addig azt hittem, hogy a nap eseménye a kaposvári SZÜV-tűz, amíg az „Ismerd meg kishazádat” mozgalom keretén belül rossz vonatra nem szálltam – megint. Egészen addig, míg a Kaposmérői állomás kietlen magányában el nem töltöttem másfél órát, úgy véltem (ízlelgettem a szavakat), hogy arról fogok posztolni, hogy bár az elmúlt években sok-sok városban megfordultam, csak Kaposváron láttam tüzet, ott viszont hármat is. Kaposvár tüzes város.
De megint rossz vonatra szálltam, és amíg a kalauz meg nem jelent, addig fel se tűnt, hogy rossz irányba megy a vonat. És itt el kell mondanom, hogy megint csak segítőkész kalauzzal és állomásvezetővel találkoztam: a MÁV-nak ez az oldala emberséges és barátságos (a másik oldal: Gaskó, a törpeterminátor).
Korábban is leszállhattam volna (sőt, leszállhattunk volna, mert velem együtt egy anya és a fia is rossz vonatra szállt), de a kalauz azt tanácsolta, Kaposmérőn tegyem, mert ott van váróterem. Nos van, de a váróteremben se fűtés, se konnektor, csak két szék és egy gerendasor, amely a mennyezetet tartja. Mondjuk elég ahhoz, hogy egy hideg januári napon plusz öt fokkal felmelegítse a várakozókat, de csak ideig-óráig, mert néha jólesik friss levegőt is venni. Ám szerencsém volt, mert a váróterem sincs nyitva mindig, ha hajnalban akadok el itt, didereghetek a padon…
Másfél órás kaposmérői ott-tartózkodásom alatt bepillantást nyerhettem az állomás mindennapi életébe is: hát nem egy stresszes munka, ezt be kell valljam. Persze az állomás forgalma sem az, annak ellenére sem, hogy a község lakosságának munkaképes háromnegyede ingázik. Kaposmérőn 2500 ember lakik, és a Kapos folyó völgyében állítólag már az őskortól éltek. Egy biztos: az ókori kelta telepet megtalálták, amikor téglagyárat építettek fölé több mint száz évvel ezelőtt.
A települést 1872 óta köti össze vasútvonal Dombóvárral és 1906 óta Kaposvárral. Na, ezen utaztam én akkor, amikor nem is kellett volna. De ki bánja?
Legutóbbi hozzászólások