Határvidékek

Megint ott tartok, hogy elkezdtem írni egy kisregényt, csupán a magam kedvéért… de vajon hol az olvasótábor? A kérdés azért fontos, mert a kiadók el szeretnék adni az írók könyveit. Vonnegut a testvérének írt, senki másnak… de ki az ideális olvasó? Ideollózom a regény elejét… Mert bizony, én nem tudom a választ.

I.

 Elsőként a csillagok fénye éri el retinámat, azután azok visszfénye, amint a szkafander sisakján tükröződnek. Elsőként a tudat, hogy egyedül vagyok a végtelen mindenségben, a tér sötétjében, talál rám. Elsőként a fájdalom mar a szívembe, a történtek fájdalma, a kilátástalanság érzete, nem, nem a helyzeté, nem a helyzetemé…. a múltban érzett kilátástalanság, hogy bármit teszek, ide jutunk… Bármit teszek, ide jutunk.
Másodjára a kezemet látom meg, markoló, görcsbe rándult kezemet. A narancsszínnel átszőtt szürke szilediumszöveten át is látom kifehéredett, vér nélküli ujjaimat, s a lila ereket, melyek a kézháton betegesen kígyóznak ujjaim tövéig. Másodjára az életfunkcióim megléte villan át agyamon, gyors, tovatűnő gondolatként. Élek. Élek. Másodjára a csodálkozás, mi lelkemet elönti, miért élek? Őszinte, pózolás nélküli csodálkozás, mint amikor túlél valamit az ember
de hiszen túléltem
miért élek?
Harmadjára a szkafander rését látom meg, hatalmas, hosszúkás rést, keresztben a mellkas vízszintes csíkján. Harmadjára azt gondolom, milyen mérnöki pontossággal hasad meg egy ilyen öltözék, milyen hibátlan az éle, és lágy az íve, ahogy kissé feldomborodik. Harmadjára örömöt érzek, hogy mégis képesek vagyunk jól végezni munkánkat, az emberiség nem véletlen járt be ekkora utat, a tökéletes öltözékhez tökéletes szakadás illik; ezt sikerült elérnünk.
Negyedjére a testet látom meg alattam. A testet, amelybe kapaszkodom, s amelyen az a végtelenül kegyetlen szakadék nyílt. Negyedjére azt gondolom, aki abban a szkafanderben van, már nem él. Nem jelez neki egyetlen műszer sem, nem melegítik a fűtőszálak, nincs oxigén, mi a tüdejébe jusson. Egyszerű gondolat: nem él. Negyedjére a hitetlenség érzete önt el, miért hal meg az, akinek nincs levegője az űrben, és nem fűti testét a ruhája
de hiszen túléltem
miért hal meg, akinek szakadás van a szkafanderén?
Ötödjére az arcára pillantok, ki vagy, kihez simulva száguldok az űrben; száguldunk mi ketten, egy élő és egy halott? Ötödjére azt gondolom, úgyis tudod. Ötödjére azt érzem, hogy meg fogok őrülni.
Úgyis tudod!
Nézem a szkafandert, a rést, az ezüstszínű, fagyott bőrt, s az arcot, ott a másik szkafander sisakja mögött. A sisakban csillagok tükröződnek. Nézem, és tudom, hogy napok óta nézem.
Napok óta siklunk így együtt.
De csak most látom, most gondolkodom, most érzem. Eddig csak bámultam.
Együtt siklunk a végtelenbe.

Az érzések a legerősebbek. Erősebbek, mint a gondolat, erősebbek, mint az észlelés, amelynek egy támasza maradt: a szem. Süket vagyok, a sisak belsejében csak a szél zúg, mint a tengerparton a kagylóban, ha belehallgatsz. Épp olyan zúgás, épp olyan szél. Álszél, álzúgás, álsuttogás, érzékek játéka. Süket vagyok, és nem tapinthatok, csak a sziledium belsejét, dupla réteget, amely úgy súrlódik ujjbegyeimhez, hogy azok elvesztik képességüket a tapintásra. Csak súrlódnak, csúsznak rajtuk, s azt hiszem, már véres, és hogy már soha többé nem fogok érezni velük. Süket vagyok, nem tapinthatok, nem ízlelhetek, a szám kiszáradt, a nyálam elfogyott, ajkam taplószáraz, mintha szenet rágtam volna, mintha ízetlen szenet rágtam volna. Süket vagyok, nem tapinthatok, nem ízlelhetek, s nincsenek illatok sem; csak a lélegzés egyenletes zajának monotonitása vagy a hisztérikus lihegés jelezte, hogy levegő áramlik át orromon, számon. Csupán a szemem maradt meg, az átkozott, gyötrelmes szemem, amit marnék, kaparnék, tépnék…

Az érzések a legerősebbek. Erősebbek, mint az észlelés, és erősebbek mint a gondolat. De jó is nekem. Ha gondolkodnom kell, végem. Ha gondolkodom, lassan megőrülök. Első nap
második nap
harmadik nap
amikor a messzeségben a csillagok pislákoló fényét látom, a közelben pedig azt az arcot, az arcot ott alattam. Ha gondolkodom, akkor elengedem a testet, elengedem akkor is, ha meghalok. Mert kegyesebbnek látszik a halál, kegyesebb a fulladás, a kiszáradás, a fagyhalál. Ha gondolkodom, feltépem a szkafanderemet, ha gondolkodom, lecsatolom a sisakot. Ha gondolkodom, a hajtóművem csonkjával szúrom szíven magamat, ha le tudom csatolni a hátamról.
De nem tudom lecsatolni. Sem a sajátoméról, sem az övéről. Tépdesem, rángatom
negyedik nap
ötödik nap
isten tudja hányadik nap…
Az érzések voltak mindig is a legerősebbek. Legelébb, legeslegelébb, a fájdalom. Nem a test fájdalma, hanem a léleké. Az igazán nagy és emésztő fájdalom, s annak minden állomása, fájdalom, amit mások fölött érzel, s amit magad fölött érzel, épp úgy, mint a dolgok, történések fájdalma. A múlt fájdalma, a jelené és a jövőjé. A fájdalom után a düh jön, mindazokért, amit a fájdalom is magáénak tudott. A határtalan, csapkodó, verekedő düh. A düh után pedig a letargia, katatónia. Itt már nincs se fájdalom, se düh, se emberek, se dolgok. Én se vagyok, se múlt, se jelen, se jövő. Semmi nincs.
Isten tudja, hányadik nap.
Az érzések voltak a legerősebbek. Egyetlen egyszer húzódtak vissza lelkem csigaházának mélyére, s engedtek utat valaminek. Átkozom azt az egy pillanatot, s átkozom, hogy utána előbújtak ismét, és elnyomták a gondolatokat. Átkozom, hogy erősebbek voltak mindennél, kivéve egyszer, egyetlen egyszer.
Ami előbújt akkor, amikor az érzések eltűntek, mások úgy hívják, életösztön.
Én most már úgy hívom, bosszúvágy.