Húsz év után a filmvászonra került ismét a Hajlakk, most azonban nem John Waters és Divine, hanem John Travolta, Christopher Walken és Michelle Pfeifer neve fémjelzi. Ez is mutatja, hogy habár a történet ugyanaz, a feldolgozás mégis gyökeresen más. A film 2007-es vászonra kerülésének útja a Broadwayen keresztül futott, tehát az sem csoda, hogy tele van zenével és tánccal.
A rendező Adam Shankman nosztalgikus érzéssel tekintett vissza az 1960-as évek Baltimore-jára, a film színvilága a szivárvány minden árnyalatát felvonultatja. A film nem egy Malcolm-X, a díszletek közül eltűnnek a kor fényei és árnyai, az összecsapásokból dalok lesznek, és marad csak a tánc. A jogaikért küzdő feketék is leginkább a táncukkal és énekükkel tüntetnek, és bár mind a magyar történelemtől, mind érzéseinktől távol áll ez a képi világ és hangulat, a remekül megkoreografált, erővel és szeretettel szóló dalok a hazai nézőket is elvarázsolhatják.
Shankman most kivételesen jó érzékkel gyúrta, dolgozta át a történetet és ahhoz remek színészeket is talált. A főszereplő Nikki Blonsky kivételes bűbájjal és tehetséggel alakítja Tracy Turnbladot, aki duci lányka létére betáncolja magát a Corny Collins Showba, amit minden fiatal tini ismer Baltimore városában. Nem csak a hangja, de a játék tüze is kiemeli Nikkit a szereplők közül, bár hozzá kell tenni, hogy a történet az ő két vállán áll, tehát nem lehetett más választása: vagy elviszi, vagy összeroskad alatta. Nikki Blonsky elvitte.
John Travolta ismét egy új arcát villantja fel, a színészről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy beskatulyázták az elmúlt években. Itt Divine, a Waters-film nőimitátorához hasonlóan, Turnblad anyuka szerepét ölti magára. Eltöprengtem, hogy a Travoltára rápakolt hústömegek és az arcára felnyomott kilónyi maszk mögül vajon milyen lehetett hitelesnek kihozni a szerepet, és arra jutottam, hogy sikerült neki – merthogy Divine-nal ellentétben Travoltát kicsit kerekíteni kellett, hogy a túlsúlyos, az utcára 12 éve szégyenében ki nem menő anyukát alakíthassa.
Christopher Walken és Michelle Pfeiffer is meghatározóan ott van a vásznon, kettős jelenetük nekem kiemelten tetszett, szórakoztató volt. Ahogy egy musicaltől várhatjuk, kicsit egyoldalú a szerepük, két-két mondattal mindkét karakter bővel jellemezhető, de ennyi dal között nem is lehetett több idejük mélységet adni a szerepnek. Csendesen kiemelem Allison Janney-t is, aki a megkövesedett, vallásos Pingleton anyukát alakítja, és habár nem énekel, én akkor is örömmel láttam a vásznon, miután Az elnök embereiben nyolc évadon keresztül élvezhettem játékát.
Szóval nem egy Waters-film, nem provokál vagy meghökkent, hanem szórakoztat, jó szövegekkel, jó szereplőkkel, jó dalokkal, lendületes tánccal és zenével.
Legutóbbi hozzászólások