Spanyolországban nem lehet a finom tengeri fogásokhoz vagy a kecskéhez nem inni egy-egy korty bort. Kalandozásunk során azonban új szőlő- és borfajtákat kellett az ételekhez párosítanom, amelyeknek a kiismerése komoly és embert próbáló feladat volt. Hogy segítsek más kalandozókon, egy gyors spanyol bortalpalót megosztok a blogra tévedő olvasókkal.
A legtöbbet látott fajták között van a sauvignon blanc, amit szerintem nem kell bemutatni. Könnyed, lágy bor, amit a boltok polcait és az éttermek borlapjait fürkészve úgy tűnik, a spanyolok is szeretnek, isszák tisztán és összepárosítva más fajtákkal. Megízleltük, nincs benne hiba, ám kis szívem azt mondatja, az otthoni sauvignon blanc illatosabb… Ez leginkább azért érdekes, mert az alább ismertetett borok nagyobb része erősebb aromával bír, mint a magyarok, bár ezzel együtt az illatanyagaik nem biztos, hogy élénkebbek.
A másik gyakori fehérborfajta (amit a sauvignon blanc-kal is összepasszintanak) a verdejo. A spanyol oldalak szerint Észak-Afrikából származik, ahonnan az első tőkéket Toledo móroktól történő visszafoglalása után körülbelül a 11-12. században hozták be az európai kontinensre. Szóval ez már itteni szőlőfajta, némiképp testesebb, mint a sauvignon blanc, de kellemes az íze és aromás, kicsit talán csonthéjas utóízzel. Ha az ország közepén étterembe megyünk, szinte biztos, hogy a kínálatban szerepel verdejo, többnyire a hely boraként alapból ezt adják. Én nem bántam, mert üdítően friss tud lenni melegebb időben, egészen megkedveltem, az élénkebb ízű irsait idézte fel bennem.
Saját szőlőfajta (annyira saját, hogy őshonos) az airén. Állítólag ezt termesztik a legnagyobb területen az országban, és nem tartják sokra. Én kellemeset csalódtam benne úgy is, hogy elsőként a középkategória aljáról sikerült választanom, Valdepeñas bortermő vidékéről. A szőlőnek határozottan muskotály-jellegű aromája érvényesült, és érezni lehetett rajta nem csak a szőlő ízét, de az illatát is. Sötétsárga, már-már barnába hajló színe volt, leheletnyit édeskés hatással a szárazban is – mindezeket „crianza” felirattal hozta, szóval gondozták és dolgoztak vele. Később tapasztaltam is, hogy az airénnel sokat és értőn foglalkoznak, és azt kell mondanom, sikerrel, de ugyanakkor a fiatalabb palackozás is tökéletes fröccsborként.
Viura: mint kiderült, a Cava alapanyaga, ugyanaz a szőlőfajta, mint amit Katalóniában macabeo néven is ismernek. Ha nem Cava-ként isszuk, akkor első kóstolásra gyümölcsös íze-illata van, de fiatal kora ellenére is kicsit testesebb, súlyosabb érzetet kelt a nyelv hegyén. Délebbre jutva láttam, hogy a viurát is előszeretettel háziasítják a sauvignon blanc-kal. Nos, érdekes módon ez a párosítás kevéssé jött be – mondom ezt több pincészet próbálkozása után. A viura erős íze és a sauvignon blanc lágysága egy édeskés jellegű, már-már szörpszerűen édesnek ható, ámde mégis száraz bort eredményez. Fröccsnek a melegben nem ajánlott, magában viszont talán a szirupos ízek kedvelőinek jó lehet. Én azonban nem tartozom közéjük, a végén már kerültem a viurát, sok volt az ízlelőbimbóimnak.
Loureiro: véletlenül került elém a loureiróból készült bor, a Lima folyó melletti régióból. Utánanéztem Portugália északi részén és a mellette lévő spanyol Galícia tartományban termelik ezt a fajta szőlőt (D.O.C.). Az első kortynál a finom pezsgőssége tűnt fel, majd fanyarkás íze. Lágy pezsgőre emlékeztetett, de persze nem volt szénsavas. Van valami citrusos háttéríze, és lehűtve tisztán komolyan kedvenc lesz, érzem. Ha a palackon a Vinho Verde felirat látható, az egyaránt utal a helyre, és egy fajtára: friss zöld bort kapunk, dőljünk hátra és élvezzük.
Albariño: a legenda szerint szőlő története a ciszterci szerzetesekhez kötődik, akik a 12. században hozták magukkal spanyol földre a tőkéket, amiket Galíciában ültettek el, és azóta is ez az albariño fajta hazája. Az igazság azonban feltehetően az, hogy ez a szőlő őshonos ezen a területen, ami nem csak tudományosan igazolt, hanem hihető is: az egyik legfinomabb bor készül belőle, szóval a növény megtalálta a legjobb földet és a napsütést, amire szüksége van. Bár a rómaiak is készíthettek bort belőle, a ma megvásárolható ital az 1970-es években került először palackba egy Jesús Requena nevezetű borásznak köszönhetően. Késői szüretelésű, ízletes, testes, általában magas cukor és alkoholtartalmú, harmonikusan savas. Érdemes megkóstolni.
Palomino: Andalúziában kicsit gyakrabban került elénk a palominóból készült bor, és egészen megkedveltem. Kevésbé édes és testes, az aromásabb olaszrizlinghez hasonlatosan frissítő borról van szó (amelynek a Palomino fino elnevezésű szőlőfajtájából egyébként a déli régiókban a sherryt készítik). Ízesen fanyarkásabb jellege miatt a gamba-k vagy a sült tengeri halak mellé leginkább palominót próbáltam szerezni: ezeket általában töménytelen fokhagymával ízesítettem és a bor finoman oldotta föl a sült fokhagymagerezdek ízét.
Idegen a boltok polcain (merthogy francia) a viognier. Cuvée-ben találkoztam vele, a fentebb említett verdejo-val vagy sauvignon blanc-kal meglágyítva, merthogy állítólag erősebb, karakteresebb az aromája. Nem nagyon kerestem önálló viognier-t a polcokon, mégiscsak spanyol szőlőből készült borokra vágytam – azokból is volt annyi, hogy nem győztem mindet megkóstolni.
A borokon találkozhatunk a Riorat, Priorat, La Mancha és egyéb feliratokkal is: ezek a borvidékeket jelölik. Az első kettő a legkiemelkedőbb (Denominación de Origen Calificada – D.O.C.), ahogy a boltok polcain láttam, az a benyomásom támadt, hogy a palackok nagy része onnan jön Madridba. A borokon egyébként feltűntetik, hogy milyen „kategóriájú” a bor. A juvel általában friss, fiatal bort jelent, amivel szemben nincsenek készítői elvárások. Fehérboros üvegeken találkozhatunk ezzel a felirattal. A crianza ugyanakkor az öregebb, testesebb borokat jelöli, de az már leginkább vörösboros kategória. Ha a száraz feliratot keresné bárki is a címkén, azt viszont nem találja, itt alap, hogy a bor száraz, azt viszont feltűntetik, ha félédes vagy édes lőrét tartalmaz az üveg…
Legutóbbi hozzászólások