Elért persze engem is az ősz – a blogkiírásokban (Annatar felől) mindenképpen, de ahogy kinézek az ablakon, a kellemetlen oldala is: esik és fúj, csontrepesztően éles a szél, és olyan hideg az eső, mintha folyékony ólomcseppek hullanának a magasból.
Ezzel együtt nekem az ősz a föld illatát jelenti, a vizes, ázott illatot, amelyben természetesen ott van a rothadás édes szaga is, de ezzel együtt az egész természeté, a gyökerek, kérgek, fák terhe. Aztán jelenti a hajnali ködöt, amelyből csupán a háztetők lógnak ki, vagy a domboldalon a magasabb fák. Mezőn a facsoportok megragadják és magukhoz húzzák a páracsomókat vagy ha nincsenek fák, akkor elvétve páraszálak, mint hófehér szalagok lebegnek a föld felett. És csak végül jelenik meg előttem a lombkoronák pasztell sokszínűsége, amely az ernyedt délutáni fényben pompázik a legszebben.
Legutóbbi hozzászólások