Reggel nyolckor kelni, ráadásul vasárnap – nem íróembernek való dolog. Már-már akciófilm-feeling: a valóság teljes átírása. Ámde F. Tóth Benedek jött, látott, és győzött: félálomban bevackolódtam az autójába és elindultunk Debrecenbe, majd Tiszafüredre. Ott szerettem volna lenni, amikor a „szülővárosában”, ahol élete első tizenkilenc évét leélte, író-olvasó találkozót tart.
Emlékszem, nekem melyik volt ez az eset. Veszprémben a költészet napja alkalmából vers- és prózaíró versenyt hirdettek. Mikor is? Talán 1988-ban. És az eredményhirdetés után volt egy költészetnapi est, amin a díjazottak részt vettek. Ott ültem én is, mint a verseny legjobb novellájának írója, szemben a közönséggel, akik között ott láttam gimnáziumi magyar tanáromat. (A négyesért küzdöttem négy éven keresztül.) Leírhatatlan érzés volt a nagynevű írók között a színpadon ülni, és csak remélni, hogy nem ez az első eset…
Szóval Debrecen és Tiszafüred. F. Tóth Benedek – keresztnevén valójában Tibor – körbe autókázott velünk a kisvárosban, amely alig néhány éve város csak. Megmutatta gyermekkorának helyszíneit (ahogy én tettem volna Veszprémben). Aztán bementünk a könyvtárba (ó, a régi könyvek illata), és egy kávé – egy eperpálinka után kiültünk a nézőközönség elé. Én moderáltam, Tibor (Benedek) pedig mesélt – a tiszavasvári olvasók pedig meghallgatták őt…
Amikor az ember a szülővárosába tér vissza, az nem egyszerűen azt jelenti, hogy visszalép a múltba, régi házak és emlékek közé. A gyermekkorát éli újra, a szeretet éveit idézi fel és a szívét találja meg – házakban, sarkokban, emberekben. A gyümölcsfákban, amiket megsarcolt, a szomszédokban, akikkel feleselt, a tanárokban, akiknek bizonyítani akart… Sokkal nyíltabb, őszintébb, szeretettelibb – de nem is tehet mást. Hiszen a legtisztább és legszebb éveit élte itt.
Köszönöm Benedeknek (Tibor), hogy hívott és ott lehettem. Hogy láttam a várost, hallhattam őt és ars poeticáját… és láthattam a könyveket, melyek között felnőtt…
És ajánlom mindenkinek az Öreg Pákász éttermet, Tiszafüredtől nyolc-kilenc kilométerre, Poroszlón: soha jobb halászlét, mint ott lehet kapni (és minden mást is – ételt és kiszolgálást együttvéve). Szóval, ha arra jártok, üljetek be egy kellemes ebédre, és gondoljatok a gyermekkorotokra… Mert mindenkinek van hova hazatérnie.
És az örök igazság (melyből egyszer regényt fogok írni): hazatérni jó.
Legutóbbi hozzászólások