Egy érdekes és elgondolkodtató hír a mai napról: „A fák koronáján él, és vadászó-gyűjtögető életmódot folytat Pápua-Új Guinea Indonéziához tartozó részén egy törzs, amely a jelenleg is zajló népszámlálás szerint immár hivatalosan is létezik. Az indonéz hatóságok a héten jelentették be, hogy (…) a külvilágtól teljesen elzárva élő korowai törzs összesen 2868 tagot számlál. A korowaik teljesen ruhátlanok, kőkorszaki körülmények között élnek, levelekkel és vadon élő állatokkal táplálkoznak…
A hatóságok változtatni akarnak a lakosok helyzetén. Egy területi megbízott szerint mivel már tudják, kik ők, hányan vannak és hogyan élnek, lehetőséget biztosítanak nekik a tanulásra és az egészségügyi ellátásra. A hivatalnokok keresztény misszionáriusokkal együtt érkeztek a fennsíkra, hogy jelnyelv segítségével beszéljenek az őslakosokkal. A misszionáriusok szerint, akik már évtizedek óta tudnak a törzs létezéséről, az őslakosok faházaikat a fák csúcsaira építik, gyakran harminc méteres magasságba. Így védik magukat a szúnyogoktól, a vadállatoktól és az ellenséges törzsek támadásaitól is.”
Az erkölcsi dilemma az, hogy megtehetik-e a hatóságok, hogy egy népcsoportot átemeljenek a kőkorszakból az űrkorszakba, a tűzből a mikrohullám világába, a forrásvizek mellől a palackos vizet árusító boltok fogyasztói körébe.
De ugyanakkor az erkölcsi dilemma az, hogy megtehetik-e azt a hatóságok, hogy hagyják a gyerekeket korábban meghalni, a betegeket gyógyítatlanul hagyni, megvonhatják-e a jóléti társadalom eredményeit egy népcsoporttól, csak azért, mert azok a városaiktól és autóútjaiktól távol, az erdőségek egy rejtett pontján élnek.
Amihez a világ nagy részének 3000-6000-9000 év kellett, azt vajon véghez lehet-e vinni 3-6-9 év alatt? Mi lesz a hagyományokkal, a nyelvvel, a hitvilággal – mindazzal, ami egy néphez hozzátartozik, és megkülönbözteti azt a világ többi részétől. Mi itt a Kárpát-medencében, meg tudjuk őrizni hagyományainkat a globalizált világban való feloldódástól (sőt, mi magyarok jók vagyunk új ősi hagyományok teremtésében is), de egy 2868 tagot számláló nép vajon képes-e erre? Fel tudja-e fogni egyáltalán, mi előtt áll, mi lesz vele?
Számomra feloldhatatlan ez az erkölcsi dilemma, nem tudom a választ. Tudom viszont azt, hogy a világ előre halad (most éppen), és a világnak azt a részét sem kerüli ki a fejlődés. A cikk is kiemeli másutt: „A területre egyre több turista érkezik, akiket a táj és az egzotikus bennszülött szokások csábítanak. A hatalmas erdőségeket azonban nagy veszély fenyegeti az illegális fakitermelés, a bányászat és az olajpálma-ültetvények elterjedése miatt.”
Előbb-utóbb a bennszülöttek is majd vidáman pózolnak a digitális felvevőkészülékek előtt. Teljes lesz a lefedettség és a kezükben ott lesz majd a feltöltetlen mobil, amire a segélyszállítmányokat felbontva bukkannak rá. Ha ennél élhetőbb és méltóbb emberi életet akarunk nekik nyújtani, nem szabad magukra hagyni őket, tényleg át kell emelni a törzset a 21. századba.
Hogy ezt misszionáriusoknak kéne megtenni vagy sem? Hát régen nem remekeltek a különböző kultúrák felfedezése és asszimilálása során, de a világ ezen a téren is megváltozott. Fogadjuk el, hogy eddig ők voltak ott, ők törődtek egyedül a néppel. Majd úgyis átveszi tőlük az indonéz állam a feladatot, amikor a törzs tagjai adófizető állampolgárok lesznek.
Legutóbbi hozzászólások