A minap belekeveredtünk egy vitába pár bloggal lejjebb, tudniillik, hogy Wass Albert élete és munkássága külön választható-e. A téma kényes, kiváltképp a mai, túlpolitizált helyzetben (persze kérdés, hogy volt-e egyáltalán a magyarságnak a Kárpát-medencében olyan évtizede, amikor nem lett minden túlpolitizálva, mert mi már csak ilyen asztaldöngető, országszaggató nép vagyunk). Az irodalomtörténet magas ívben tesz arra, hogy kinek milyen élete volt, a lényeg, hogy időben minél távolabb álljon tőlünk.
A legtisztább példa, amivel Az Excalibur keresése regény írása előtt, az anyaggyűjtéskor találkoztam, az Sir Thomas Mallory volt. A 15. században élt Mallory biztos kézzel fogta össze az addigi Arthur-történeteket és alkotta meg egy műben a legendát. És ő, aki a lovagi erényeket dicsőítette, és a férfiúi erények közül a bátorságot és az elesettek védelmét tartotta fontosnak, életében több nőt is megerőszakolt, s mint jófajta katona gyilkolt és fosztogatott.
Kortársa, Villon, sokkal inkább az írta meg, amiben élt: gyilkosságokat, verekedéseket, fosztogatásokat és börtönt. De ő sem volt jobb vagy tisztességesebb, és ne keverjük bele a kort, hogy hát ekkor zajlott a százéves háború, meg még gyerekcipőben járt a civilizáció… Villon papot gyilkolt meg, azok pedig nem nagyon szúrnak vissza.
Vagy ott van Christopher Marlowe, akit – mint az közismert – kocsmai verekedésben szúrtak le… Ez biztos. Mint ahogy az is, hogy a gyilkosa egy hónapot ült a börtönben, mert Marlowe támadt rá, ő csak védekezett. És ez hihető is, mert az imádott drámaíró szenvedélyes volt, verekedős. Például fiatalkorában hasba szúrta az egyetemének lektorát, mert az szét akarta választani egy kocsmai összetűzés során a küzdő feleket. Marlowe-nak szerencséje volt, hogy a rektor nem halt meg, viszont kitiltatta az összes egyetemről. Így aztán Marlowe elment kalóznak… Az mondjuk lehet, hogy csak legenda, hogy pénzhamisító is volt…
Van nekünk is erőszakos írónk. Balassi Bálint például, akiről irodalomtankönyveink mint a végvári vitézség megtestesítőjéről írnak, vetélésig rugdosott egy nőt. Azt olvassuk a könyvekben, hogy ostromkor halt meg, de az erőszakosságát nem említik. (Sosem értettem, az iroddalomtankönyvekből miért kell pontosan megtanulni íróink életrajzát. Nos ha már meg kell, akkor ne kenjük el, kik voltak, nem? Ne legyünk amnéziásak… )
Az érdekes az, hogy az írás a fejben zajlik, amikor a papírra kerülnek a szavak, az már „csak” iparosmunka. Tehát, hogy az írók megírjanak valami hat évszázadon át maradandót, ahhoz bizony ilyen életet kellett élniük. Ha otthon ülnek, legfeljebb lányregények kerülnek ki kezeik alól. Ilyen időtávlatból el tudjuk választani az életet (az embert) és a művet, sőt meg is tesszük – holott lehet, hogy nem szabadna.
Kétségek között vagyok: a kortársaknál meg nem tudjuk elválasztani, viszont úgy érzem, kellene. Nem vagyunk megbocsátók, amikor Zelk Zoltán Sztálin-versét vagy Eörsi István Rákosi-versét idézzük… Vagy amikor Wass Albert életét nézzük. Leválasztható-e a mű az íróról?
Majd ötszáz év múlva kiderül. Már persze, ha ötszáz év múlva olvas bárki bármit is e földön…
Legutóbbi hozzászólások