Davó távozik körünkből, ezért elbúcsúztattuk. Na nem megy messzire, csak a kalózlegendák világába, ide a szomszédba, a Karib-tengerre. Egy luxus óceánjáróval. Nyolc hónapra. Persze dolgozni.
Egy régebbi blogbejegyzésben leírtam, hogy Ketchikan-be mennek, de sajnos az 2009-es projekt lesz: most marad a Karib- és a Földközi-tenger. Valahol irigylem Davót, na nem a szabadság és pihenőnapok nélküli napi tizenkét órás melót, hanem a tengert, amiből persze nyolc hónap vízen több is lehet, mint elég, illetve az élményeket, amit összeszed az úton. Kollégákról, utasokról, kikötőkről és mindenkiről, aki a tengerészek és a hajón szolgáló személyzet ellátására és bárminemű kiszolgálására szakosodott.
Az elmúlt hetekben a Trombitásban és a Fanyűvőben (ez utóbbi helyet most bojkottáljuk) hallottam anekdotáit, és amellett, hogy rendkívül szórakoztatott már csak a sajátságos előadói stílus miatt is, tanultam is valamit belőle: hogyan kell egy mikroközösségre tekinteni, mennyire finom szálakkal és összetettséggel épül fel például egy óceánjáró belső életének, szintjeinek hierarchiája. Egyszer ha majd folytatom a Városalapítókat, az érzés, ami Davó történetein átszűrődött, mindenképpen benne lesz.
A fiú ma még vasalja az egyenruháit, szerdán már távozik… Jó utat kívánok neki. Remélem hallunk felőle: megígérte, hogy lejegyzi történeteit és átküldi nekünk. Úgyhogy, Davó, tizenkét óra meló után se gondolj sörözésre a kantinban! Irány ehelyett a kabin, a számítógép vagy a napló, és körmölj… Egyszer tényleg legyen könyv belőle…
És más is van sajnos: a Trombitásbeli búcsúztató dupla búcsúztató volt, ugyanis Maya, kedves pincérlányunk (talán nem sértődik meg, hogy „lány”-nak nevezem) távozik a Trombitásból. Neki is a mai kedd az utolsó ott eltöltött napja. Határozottan fájlalom, és szerintem nem csak én. A hely nem csak a remek szakácsok, de a kedves kiszolgálás miatt is lett a törzshelyünk… s ő az egyike a legmosolygósabbnak, legvidámabbnak, legkedvesebbnek.
Legutóbbi hozzászólások