A hétvégén nagymamám nyolcvanhatodik születésnapját ünnepeltük. Nem akármilyen kor ez: született 1924-ben, még leírni is félelmetes. Hat évvel az első világháború után, háborús sebektől tépett kor, Bethlen miniszterelnöksége alatt, Horthy kormányzósága alatt. Nagymamám pont beleesett a klebelsbergi reformba, a falusi népiskolák korába – hallottam is gyerekkoromban tucatnyi mesét, hogy verte meg krisztustövissel a fiúkat az osztályban vagy tett szöget a falusi tanító székére, ami miatt bezárták délután az iskolába, vagy kapott körmösöket számolatlan. Eleven és rossz volt, igazi csínytevő, és én elhittem minden történetét, mert annyi energia, annyi vitalitás szorult belé, és mindahányszor nevetett, amikor ilyeneket mesélt. El tudtam képzelni, hogy lányként is a falu réme volt.

Nyolcvanhat év, mondhatni nem sok, de mégis: mekkorát változott a világ. Pedig nyolcvanhat tényleg alig valami, forintból szinte semmi, kilóból közepes, literből hét karton meg kettő. Miért van az, hogy évekből ugyanakkor olyan rengetegnek tűnik? Nagyanyámból ugyanakkor nyolcvanhat évesen, tucatnyi betegségtől sújtva, szinte vakon és süketen is árad az energia, legalább is a három évvel fiatalabb nagyapám úgy ugrál, ahogy diktálja.

Egyébként a születésnapi ebéden – hátul a szőlőlugasban – a nagyapám is főszereplővé lépett elő, amikor mesélni kezdett az életéről. Ritkán mesélt magáról, hiába a sok ott eltöltött gyermekkori nyár, a közös kirándulások, lovaglás a vállán, az életéről alig tudtam meg valamit. Most azonban valami miatt megeredt a nyelve. Elmondta, hogyan sorozták be 1944-ben tizenhét évesen katonának. Hogyan került Lengyelországban leventeként egy gödörbe, szemben az orosz tankokkal, majd Kamcsatkába, tízezer kilométernyi gyaloglás után. Hogy a kozákok hogyan lőtték le a sorból kidőlőket, hogyan üvöltöttek nála fiatalabb fiúk az éhségtől, majd milyen volt a fakitermelés Szibéria ismeretlen területein hóban és fagyban. Hogyan lőtték le részeg orosz katonák a hadifoglyokat csak úgy viccből, majd temettették tömegsírba őket, föld és mészréteg alá…

Megérintett a múlt, de kit nem érintene meg ilyenkor?! Ez hatvanöt éve volt, ami még kevesebb mint nyolcvanhat. Ők még emlékeznek ezekre az évekre, de alig beszélnek róluk. Talán többet kellene beszéltetni az öregeket, hogy a maiak megértsenek sok-sok mindent az életből. Sokkal többet a szeretetről, a gyűlöletről, menetekről és elfogadásokról. Hallgassa meg mindenki a nagyszüleit!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás