Nos, a sok között volt egy érdekes momentum Salgótarjánban, ami engem nagyon megérintett: Zsoldos Dávid lejátszott egy édesapjával készített húsz éves riportot, amiben Péter azt mondta, hogy ő a tenger szerelmese. Én is az vagyok, sőt volt / van pár író, aki a tenger szerelmese, tessék csak Hemingwayt olvasni vagy Bariccótól a Tengert… Nem lehet nem tisztelettel nézni a zúgó hatalomra, az örök pusztító erőre, melyben az élet megszületett.
Túl vagyok egy tengerparti héten, lopott pihenésen a rengeteg munka közepette. A lelkiismeret-furdalás legyőzésével meggyőztem magam, hogy kell a töltekezés, és különben is: az író mindenhova magával viszi a munkát a fejében, attól meg nem szabadulhat, el nem hagyhatja maga mögött. Mert ha napközben nem is gondol rá, éjszaka vele álmodik.
És megint rájöttem, hogy tengerparton kell élni, nincs más lehetőség. A megoldások közül a hódítás már kiment a divatból, manapság a globális felmelegedésben lehet reménykedni, hátha közelebb kúszik kis országunkhoz valamelyik tengerpart – de persze ezt várni, merőben önző gondolat lenne, nemde?
Legutóbbi hozzászólások