Belevágtam Andreas Eschbach könyvébe, a Hajszőnyegszövőkbe. Már régen el akartam olvasni, kiváltképp azért, mert hallottam róla jót is és rosszat is, sőt nagyon jót és nagyon rosszat, és magam akartam eldönteni, hol is áll a mű. Na meg a címe is vonzott: Hajszőnyegszövők. Volt benne valami mágikus.
A regényben azonban semmi mágikus nincsen, hiányzik belőle a varázslatos. Nem csak a világból, de a sorok közül is. Valahol legmélyen, a háttérben, mint távoli pára remeg valami nagyszerű alapötlet, de bár homályosan látja az ember, a regényben el nem érheti. Ha elindul feléje, akkor pedig szertefoszlik.
Az utóbbi időben gyakran leteszem azokat a könyveket, amik már az elején rossznak bizonyultak, ezt többször is meg akartam tenni a Hajszőnyegszövőkkel. Mégis végigolvastam, nyögve, néhol kínban, néhol szentségelve. Nem érte meg, de megfogadtam, hogy kiderítem, mi van a szőnyegekkel, amiket az első soroktól fonnak a mesterek…
A történetek
A regény tizenhét lazán kapcsolódó fejezetben és egy epilógusban meséli el a leghatalmasabb galaktikus császárság bukásának történetét. A szerkesztés kicsit az Asimov-féle Alapítvány-trilógia szerkezetéhez hasonlít: az időben eltolt fejezeteknek más-más a főszereplője, rajtuk keresztül látunk rá a világ egy szegletére, s persze ezek az ablakok egy idő után egész képet adnak ki. Az Alapítvány azonban annyira ismert és nagy hatású sorozat, hogy az újdonság ereje elvész egy ilyen építkezésnél. Ennél több kellene. Eschbach ugyan a regény felénél belekever kicsit az idősíkokba, visszaugrik a múltba, de ez sem újat hoz, hanem kilóg a képből.
A fejezetek önállóak ugyan, de nem lehet őket novelláknak tekinteni, mert külön-külön a többségük az érdektelenségbe fulladna. Kiszámíthatóak és elnyújtottak, sokszor érdektelenek. A keserű viszontlátás című fejezet teljesen lapos, megírásának egyetlen célja van, hogy az író megmutasson egy űrállomást, ahol átpakolják a szőnyegeket. De az űrállomás sem különleges, ahogy a bennük élők sem azok. Egy banális történet fonódik össze egy dekára kimért kirakodással.
Nincs csattanó a kis történetekben, kevés a meglepő fordulat. Amikor a fuvolás fiú dezertőrként beállít a mesteréhez, mindenki tudhatja, hogy mi lesz a vége a történetnek. Ha viszont egységében nézzük őket, akkor feleslegesen tördelnek szét egy nagyívű sztorit állóképekre, mert ezek az állóképek kidolgozatlanok. Értem én, hogy egy 250 ezer éves birodalom bukását a kisember szemszögéből akarják bemutatni, a történelmi tradíciók és az emberi szabadságvágy összecsapásában a belső harcot szeretné Eschbach megmutatni – de valahogy ez nem jön össze. A császár és a lázadó című fejezet a könyvkétharmadánál aztán különös dolgot tár fel a világból, annyira különöset, hogy az a regény végére kívánkozott volna – szerintem. Persze azt a fejezetet is ki kellett volna tisztességesen dolgozni, nem egy átlagosnál kicsit gyengébb párbeszédet érdemelt volna.
Vannak remek villanások, egy-egy jó félmondat a párbeszédekben, de ezek annyira ritkák, hogy szinte fel se tűnnek. A belső motivációk megmutatása remek ötlet… de a szerző pont hogy megmutatni nem tudja őket. Hitelesek lehetettek volna az állóképek, és így az egész mű, ha a főszereplők jelleme él. De sajnos egyáltalán nem.
A karakterek
A megjelenő karakterek nem valami összetett személyiségek. Gondolataiknak általában egy vezérlő eleme van, ami valamilyen, a múltjukban megeső dologra adott válasz. Az író alaposan körbecsócsálja ezt az egy, maximum két személyiségvonást, ám ez kevés az azonosuláshoz. A gondolatok, érzelmek annyira sterilen jelennek meg, mint egy beteg a műtőasztalon. Szinte kivághatóak az emlékeik és az érzéseik. A szerző folyton ismétlődve tárja elénk a szereplőiben zajló történéseket, de mindeközben távolságot tart tőlük – senkivel nem tudtam azonosulni, nem jutottam közel a szereplők szívéhez, ami elég nagy gond, ha ezek a karakterek hordozzák a történetet, nem pedig egy összefüggő klasszikusan építkező sztori.
A motivációk ezáltal kevésnek bizonyultak a nagyobb horderejű döntéseknél (leszállás a bolygóra, önfeláldozás… stb…),például már az első novellában képtelen voltam elfogadni azt, hogy az apa megöli a gyermekét csak azért, mert az kicsit többet jár az iskolába és lázad a hajszőnyegszövés ellen. Csapja ki, kergesse el, de hogy megölje? Nem találtam meg a miértek igazi okát, mert nem kaptam meg. Az apa – Ostván – személyisége nem volt elég sötét vagy kétségbeesett. A fiú nem volt elég lázadó. A tradíciók… nos, a tradíciók pedig hiteltelennek tűntek.
Ugyanez volt a problémám a későbbiekben. Aki ilyet leír: „A gyerekek amúgy csendben és szomorúan játszottak a sikátorokban, most viszont kiabálva szaladgáltak fel- s alá…” Értsd: most vásár van, a gyerekek feldobódva rohangálnak, az év egyéb napjain viszont szomorúan játszanak. Aki ilyet leír, az sose látott még egymással játszó gyerekeket. A tradíciók által behatárolt társadalom sem temeti el a játékot és a szerelmet. Mert persze mondanom sem kell: szerelem is alig van, vagy ha igen, az is olyan precízen van leírva, hogy szinte sablonszerűen körbevágható.
Példának okáért az a jelenet is lapos, amelyben a kielégületlenségtől remegő vándorkereskedőnő az idegen férfit nézi öltözés közben. Le van írva, de semmilyen hatást nem kelt. Eschbach képtelen érzéseket átadni. „Valahol magányos dalba kezdett egy madár. Folyamatosan ugyanazokat a hangokat ismételte. Úgy tűnt, mintha szorgalmasan gyakorolt volna az apró állat” – írja egy helyütt. Ez az aprócska jelenet leírja ugyan, mit hallott a természetben sétáló hős, de semmilyen érzelmet nem kelt az olvasóban, s így nem tudjuk beleképzelni magunkat a sétáló helyzetébe sem.
A kötet végén pedig ott található a magyar nyelven nyomtatásban megjelent SF-regények legrosszabb szerelmes jelenete: 259-261. oldal.
A világ
Számomra hiteltelen a világ is. Eschbach galaxisok feletti uralomról beszél. Olyan 250 ezer éves birodalomról, ahol egy egész galaxis eltűnhet szem elől 80 ezer évre. És a császár – aki emberként született, míg meg nem szerezte a trónt és biotechnikai eszközökkel (nem mágiával) el nem érte a halhatatlanságot – minden tud. Fejének korlátolt agytekervényeiben ott a teljes tudás és képes átlátni a birodalmat. Nos, ilyen nincs.
Egy ilyen méretű birodalomban lehetetlen fenntartani a zsarnokságot. Megint oda lyukadunk ki tehát, hogy Eschbach leírja, de nem ismeri az embert. Mint ahogy azt is nehéz elképzelni, hogy egy ekkora birodalomban csak emberek élnek, egyetlen idegen létforma sincs. Persze megeshet, hogy ezek a túlzások és ez a „nemtörődömség” szándékos, mert tagadhatatlanul hozzájárul a mitológiai nagyság érzékeltetéséhez – de bizony akkor ez a regény nem sci-fi. Másrészt a mitikus hatáshoz mindig hozzájárul egy kis természetfeletti is. Az meg itt szemernyi sem volt.
A világ tehát nem volt hiteles számomra, és – spoilerezés nélkül mondom – XI. Sándor császár döntése sem. A végső megoldás, a hajszőnyegek eredettörténete pedig bármennyire mitikus és nagyívű, a miértje annyira bosszantó annak fényében, hogy az utolsó császár elérte a halhatatlanságot. Nem beszélve a regény mélypontjáról, beidézem: „Végül, életútja végén hajlott háttal, remegő kézzel, és szinte már teljesen vakon, már csak egyetlen feladat maradt hátra. El kellett készítenie a hajszőnyeg szegélyét. Ehhez csak és kizárólag feleségei hónaljszőrét használhatta fel…”
A fordítás
Lehet, hogy a regény eredetiben olvashatóbb, de hogy Varga Csaba fordítása nem segített rajta, az biztos. A megbicsakló mondatok, a zötykölődő bekezdések állandóak és szörnyen idegesítőek. De nem csak a mondatokra nem figyelt a fordító. Egy helyen a lázadók szent könyvét A hangtalan szélnek nevezik, másutt A Csendes Szélnek. Az egyik novellában a hajlott hátú öregember a másikban érzelmes lepedőakrobatává válik. Nem szokásom kigépelni könyvekből sorokat, de most minden összefoglalásnál többet mond az alábbi három kiemelés.
26. oldal: Némelyik oldalépületen viszont érezni lehetett, hogy jóval később emelték őket, bár ezek is olyan viharvertnek látszottak mint a főépület. – Először is, hogy a fenébe érezzük azt, hogy az egyik épület öregebb a másiknál? Aztán: a magyar prodrop nyelv, a névmásokat nem teszi ki, és ezért az „őket” kitevése néha szörnyen hat. Szebben is meg lehetett volna fogalmazni a mondatot, sőt, mondatokat a regényben. És kellene egy vessző a „mint” elé.
29. oldal: Akkor régen diadalként élte meg, hogy megszerezte ezeket a könyveket. Sikerült rábeszélnie a távoli kikötővárosba utazó egyik barátját, hogy szerezze meg őket. Egy esztendővel később aztán igazi diadalérzet fogta el, amikor átvehette a könyveket. – Szóismétlések: „megszerezni” és „könyveket”. De nem is ez a legnagyobb baj. Megint ott az „őket”. Még pedig azért, mert a három mondat történeti ideje a következőképpen néz ki: 1.) a visszaemlékezés; 2.) a visszaemlékezés mínusz egy év; 3.) a visszaemlékezés. A mondatok kronológiai sorrendje botlik, ezáltal a nyögvenyelős mondatok mellett emiatt is furán hat a bekezdés.
63. oldal: Valamikor aztán csak elaludt, ahogy mindig is, és reggel a hajnal hűvöse ébresztette. Amikor reggelente vacogva kimászott a sátrából, és egy szövettekercset maga köré tekerve próbált meg védekezi a hideg ellen, a Nap többnyire éppen akkor emelkedett ki az ezüstös fényű reggeli párából, és a magányos pusztaságban körülnézve mindig úgy érezte, hogy ő maga is csupán egy a rovarok közül, parányi, és jelentéktelen. – A két mondattal kábé féltucatnyi probléma van. Értelmi bugyutaság, persze, hogy mindig is elalszik a szereplő, hiszen alvás nélkül meghalna. Másodjára: egy konkrét eset után a másnap reggelt általánosítva jeleníti meg, és nem is tér vissza a konkrét reggelre. Aztán egy szóismétléssel megtörő mondat: a tekercset maga köré tekeri (izé, nem a szövetet tekeri, hanem az egész tekercset?). Aztán egy alanyi egyeztetés: a Nap érzi vajon magát hangyának? És a legvégén még egy felesleges vessző is becsúszott.
Egy egész könyvet megtöltenének a rossz vagy éppen nyakatekert mondatok. Ja igen, izé… sajnos meg is töltöttek…
Összegzés:
Persze szememre lehetne vetni, hogy a Hajszőnyegszövők díjakat kapott. Egyet a német SF kluboktól, egyet a belgáktól, egyet a franciáktól. Nem tudom, persze tévedhetek is, de szerintem a Hajszőnyegszövők nem jó könyv. Trükkös sci-fi, ami nem sci-fi – szerintem – hanem egy körülményesen megírt, felnőtteknek szóló mese, a mesék logikátlanságával és nagyot mondásaival . Ja, és a hajszőnyegszövők helyett lehetett volna körömvárépítők is. Ha a császárnak körömgombája lett volna, ugyanoda juthattunk volna a végén.
Legutóbbi hozzászólások