Ma hajnaltájt azt álmodtam, hogy egy bolygó felszínén óriási, a felhőkig érő lények élnek, gigászi, zömök felsővel, melyen nem látszik sem kéz, sem fej, szemek vagy fülek, sőt, mi több, mintha a felhők is belőlük szivárognának, sötéten, feketén. Mi pedig ezekben az élőlényekben lakunk, alul, mint valami házban.
Na nem sokan, kvázi mint két-három nagycsalád. Ki-be járunk, ha rossz idő jön, bezárkózunk, és bent foglaljuk le magunkat, ha jó idő, kiülünk a fűre, a napra. Kereskedünk is, más közeli nagycsaládokkal, akik mellé a mi „járkáló házunk”éppen odasétált. Egyébként kidíszítettük a „lábát”, amolyan otthonosan. Még gangunk is van.
Mindezek után félálomban arra gondoltam, milyen jó lenne ezt egy regényben megírni, arra koncentrálva, hogy milyen társadalom jön létre olyan életkörülmények között, ahol nincs az élőlényeknek állandó kapcsolatrendszere, nem egy helyen élnek, mindig új és ismeretlen körülményekhez kell alkalmazkodniuk.
Aztán felébredtem, és a reggeli rutin közben felszínesen végig is gondoltam az egészet, immár logikusan. A gigászi élőlények ősi faj, lehetne növényi alapon létük. Belül üregesek, minthogy nem szabad összeroskadniuk a saját súlyuk alatt. Idegvégződéseik nincsenek, nem „érzik” lakóikat. A bennük élők nyilván gyűjtögetők, talán halászók-vadászók. Nem jött létre állam, tehát minden csoportnak mások a hagyományai, erkölcsi parancsaik. Amikor a járkáló ház „lép”, ismeretlen vidékre viszi őket, ismeretlen körülmények közé. Aztán lépései után pihen…
Az ötlet szabad, örömmel adom, egy kisregény minden bizonnyal van benne. Már csak a konfliktust kell kitalálni. Legyen túlnépesedés vagy a „járkáló házak”gyors és katasztrofális pusztulása. Elindulhat a vándorlás „föl”, a fejhez. Kellenek valahová emberek is – bár ez már önmagában is konfliktust szül.
Legutóbbi hozzászólások