Nem fogja elnyerni a film azoknak a tetszését, akik szeretik a Frank Miller-féle 300 spártai katona történetét vagy a Ridley Scott-féle gladiátor-sztorit. Akik az amerikai filmipar monumentális filmtrükkjeit csodálva ülnek a Trója vagy a Gladiátor előtt, és azt hiszik, a történelmi filmek megannyi szerencsétlen sorsú hősből, jól érthető intrikából, kemény beszólásból, remekbe szabott gyilkosságokból, illetve ezernyi hajóból álló hajóhadból és százezer római légionáriusból kell álljanak. Az Alatriste egy zsoldos életét kíséri nyomon csaknem három évtizeden keresztül, és ez a zsoldos nem forog aranyos ruhákban, nem elegánsan gyilkol és bizony penge és golyó egyaránt éri.
Az Arturo Perez-Reverte öt kötetes regénysorozatából készült film lassú sodrású, nyers film. Nem magyaráz és nem kérdez, aki érti, az érti, aki nem, az meg nézzen hollywoodi filmeket. Amikor béke van, akkor a képei leginkább egy 17. századi németalföldi vagy spanyol zsánerkép hangulatát, beállítását és színeit idézik, háborúban viszont mintha az első világháború sáros és esetlen poklát járnánk meg. A vér nem elegánsan buggyan ki, tör fel, ömlik, a halál pedig sokszor nem az ellenséget éri el, hanem a barátot. „A magunkfajták mindig egymást ölik meg” – lihegi Alatriste kapitány vérben fekve annak a barátjának, akit ő maga szúrt le a hatalmasok játszmái miatt… És igaza van: az érzések – legyen szenvedélyes szerelem, gyűlölet, vagy elfojtott vágy – nem szoríthatók két oldalra, égetnek, pusztítanak minden oldalon, barátok és ellenfelek között is.
Ez a film a maga realista módján mutatja be IV. Fülöp Spanyolországát, a mocskos utcákat, a málló falakat, s a falak tövében alvókat, haldoklókat, halottakat. Hogy az élet bárkit bárki ellen fordíthat, és csendes megbocsátás is van, nem csupán hangos bosszú. A főhős csizmája szakadt, a földön alszik, a fiát, ha gályarabnak viszik, akkor nem szabadító-akciót szervez, hanem talpal az érdekében, és szerelme végül nem tragikusan, de csúnyán, szifiliszben fog meghalni. Viggo Mortensen (Alatriste kapitány) a legismertebb a stáblistából, de hasonlóképp remek alakítást nyújt Elena Anaya (Angélica), vagy Juan Echanove (Don Francisco), vagy más, számunkra ismeretlen spanyol színészek. Talán azért, mert számukra a történelmi városrészekben omladozó boltívek és csupasz sikátorok ma is látható mindennapok, és híven visszaadják az évszázados történelmet. Mi, európaiak ezt meg tudjuk érteni…
Nem ilyen filmekhez vagyunk szokva mi, mozinézők. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) érdemes megnézni az Alatristét. Ne csak szirupot és pózőröket lássunk, meg festett képeket és CGI-trükköket, ahol nem igaz sem a környezet, de lassan már a szereplők sem, a forgatókönyv pedig – jobb esetben is – azoknak szól, akik éppen csak kilátnak a fejükből. Üljünk be, és készüljünk fel a brutális képekre és a sztorira, mely bemutat nekünk egy létező világot, létező szereplőket. Egy kort, amelyen szerencsére túllépett a történelem, és amelyben nem szeretnénk résztvevők lenni. Harcosok, akik értelmetlenül halnak, hadvezérek, akik nem győzhetnek és politikusok, akik öregségükre inkább sajnálatraméltók, mintsem rettegettek.
Egy zsoldos életéről szól a film, de szól mindenki másról is a 17. századi Spanyolországban. És ettől olyan jó.
Legutóbbi hozzászólások