Rájöttem, hogy magyarázattal tartozom. 2004-ben elkezdtem egy novellaciklust, aminek főszereplője Milton Byrne (s talán egyszer el is készülök vele). A következő Mysterious Universe antológiában szerepel a fickó, York Ketchikan szemszögéből. Milton írásaiban viszont új nézőpontot kapunk majd bizonyos eseményekről, és természetesen egy új stílust. Ízelítőnek két oldal a Megrezben történtekről, amire Ketchikan utal a tegnap kitett részletben. (Ez a részlet annyira exkluzív, hogy legfeljebb 2013-ban láthat napvilágot):
„(A Megrezből, 2997. október 22.) A konferencia ideje alatt ügyeltek rá, hogy szép idő legyen, hétágra tűzött a nap, a hajnali pára percek alatt felszívódott, aztán az ég színe szép, sugárzókékbe fordult, a nap pedig narancssárgából fakó sárgába, és már nem lehetett belenézni, mert kiégette volna az ember szemét. Eső csak hajnaltájban hullott, és akkor is kevéske, nehogy iszappá változtassa a parkokat vagy az erdőt, és megzavarja az államelnököket, minisztereket, császári, királyi vagy cári küldötteket, fejedelmeket. Ha valamelyik meteorológus tévesztett volna, és mondjuk délelőtt hullik eső, biztosan a fejét veszi az állomás mindenható ura, aki mindenhatóságával együtt olyan ideges volt a tárgyalások alatt, után, s a következő előtt, hogy jobb kezének fémimplantátumát tördelte egyfolytában, s a finom mechanika ezt egyáltalán nem bírta; napjában átlagosan kétszer láttunk műszerészt érkezni és távozni, általában szünetekben és ebédidőben.
Az önök tudósítója ezekben a napokban megpróbált úgy élni, mint egy netellián, azaz alvás helyett mindösszesen kétszer tíz percre a meditáció olyan mélységébe elmerülni, ami felér nyolc óra pihenéssel. Természetesen nem sikerült, ezért aztán néha ágyba ájult, általában hajnali öt felé, hogy alig valamivel később, úgy nyolckor ébressze a szálloda portása azzal, az első tárgyalásokra már gyülekeznek a küldöttek. Ilyenkor az önök tudósítója bekapott egy méregerős kávét, többnyire valami kis élénkítőszerrel, ami némely naprendszerben tiltott volt, és sportolóknak bárhol a széles világegyetemben még csak megszagolniuk sem lehetett, azután levánszorgott a hallba, és alig kinyílt szemének résén át megpróbálta betájolni azt az irányt, amerre elindul. Megesett, hogy rossz felé fordult, és perceket gyalogolt anélkül, hogy céljához ért volna, s mivel félig aludt, felriadván teljesen elvesztette tájékozódó képességét, így járókelőket kellett zaklatnia, vajon melyik szállodát, melyik épületet hol találja. A járókelők némelyike pedig inkább kitért előle, mert ilyen felpuffadt arcú emberrel tapasztalataik szerint nem szabad szóba állni.
Mivel ezekben az időkben sok rossz kinézetű testőr is megfordult errefelé, egyszer az önök szerencsétlen tudósítója csipás szemmel egy ilyet szúrt ki információforrás gyanánt. A rossz arcú testőr megragadta vállánál, és elcipelte az első csendőrőrsre, ahol csak azért nem verték meg, mielőtt megkérdezik a nevét és hogy ki ellen készül merényletet elkövetni, mert a csendőrparancsnokkal két nappal korábban készített az önök cella rácsánál állva alvó tudósítója egy interjút, s a csendőrparancsnok felismerte őt gyűrött és zúzott arca ellenére is. Továbbá az is közrejátszott a szerencsés megmenekülésben, hogy a parancsnok az interjút nem olvashatta, csupán hatvanöt fényévvel távolabb, a New York Times olvasói csemegézhettek rajta, s csóválhatták a fejüket fölötte.
Bármelyik másik négy esetben, tehát ha a parancsnok nincs ott, vagy nem ad interjút, esetleg nem emlékszik az újságíró kissé torz vonásaira, illetőleg ha olvassa a cikket, nos, akkor olyan ruha a vége, hogy a New York Times hangos tudósításokat sem kap, nem hogy szövegest, mert ujjak hiányában írni nem lehet, fogak hiányában pedig tisztességesen beszélni lehetetlen.
Az önök tudósítója persze nem csupán kialvatlanságának köszönhette félelmetes kinézetét, volt ennek egy másik oka is: reggelenként, csupa jó szándékból, hogy lelket verjen belé, néha a portás ébresztése előtt két órával, hajnali hatkor megszólalt az ágya melletti tricom, és mivel hajnalban, ájulás előtt nem lett kikapcsolva a holografikus funkció, a világegyetem egyik legakaratosabb fickója jelent meg a szoba közepén.
– Milton – szokta mondani megjelenés után az akaratos fickó. – Jöjjön, edzzünk egy kicsit!
Ilyenkor a fejemre húztam a takarót, és reménykedtem benne, hogy a hologram eltűnik, mivel csak álomkép, nem is hologram.
– Milton – hajolt közelebb ezekben az esetekben a makacs álomkép, és még a hangját is felemelte. – Szüksége van arra, hogy felpezsdüljön a vérkeringése!
Az önök tudósítója köztudomásúan gyenge akarattal rendelkezik, s ha este ivott is egy kevést, vagy egy löket flagg-et, akkor nem bírja a hangos megszólalásokat, így kikászálódik ágyából, s miközben majd összeesik, nekiáll készülődni.
– Tíz perc múlva a hallban – mondja végül a makacs hologram, aztán felszívódik.
A hallban ott van, teljes életnagyságban, és majd kicsattan a vitalitástól. Együtt elmegyünk a sportcsarnokba, átöltözünk, ő két perc és kész, míg én jó negyedóra múlva jelentem magam bokszra alkalmasnak.
Ezután bemegyünk az üres csarnokba, és míg az önök tudósítója menekülést színlelve előadja a Don Quijotéből a malmok szerepét, tehát karjával forog, és megpróbálja legyőzni a szelet, addig ellenfele maga a szél, és úgy megdolgoztatja, hogy később a zuhany alatt mindene fáj, lába remeg, arca pedig puffadt az ütésektől.
– Na ugye, remek mozgás volt – mondja az ellenfél a forró párától ölelten.
– Ó, hogyne, York – felelem bágyadtan.
– Merre megy ma?
Ez a jó, a rutin bekapcsol: minden kérdés felébreszt, így tudom magamat szappanozni is.
– Hat tárgyalás van. Mindenki mindenkivel.
– Közeledik a megegyezés?
– Khrrr. Hogyan?
– Lesz eredmény?
– A lazarin delegáció nagy engedményeket tett a thotisoknak és viszont. De lassan haladnak. – Ezt mindig el lehet mondani, minden reggel.
Ezután mindig elmegyünk reggelizni, és az önök tudósítóját az első ital feldobja annyira, hogy legurítson még párat, s így viszonylag tiszta ésszel kezdje a munkát.
– Ne nagyon lökje meg az agyát olyan hülyeségekkel! – mondta egyszer York Ketchikan beleszagolva a pohárba. – Botor dolog.
Amikor távozott, a szomszéd asztaltól átültek, hogy meginterjúvoljanak.
– Mit csinált? Életemben nem hallottam, hogy aggódott volna valakiért.
Vállat vontam.
– Minden reggel megverem az öklét az arcommal.”
Legutóbbi hozzászólások