A koppenhágai díj után három újságíró is megkérdezte, hogy hogyan tovább, mi a következő cél. Persze, hogy nincs erre normális válasz, hiszen a cél jobb és jobb regények, novellák megírása, a díj csak egy állomás, egy jel, mint kézfogás, egy vállonveregetés, egy mosoly az utcán. Ám most megkaptam a legtöbbet, a legnagyobb dícséretet, a legszebb ajándékot karácsonyra, amit csak lehet.
Tamás hat és fél éves. Mondanám: tiszta apja. Örök vigyor az arcán és huncut mosoly a szemében. Lelőhetetlen, megzabolázhatatlan, akaratos, és ami a legtöbb, a legmeghatóbb, a legcsodálatosabb… tud szeretni. Karácsonyra többek között egy téglaszerű kőkockát kapott ajándékba, olyat, amiből egy minidínó csontvázát ki lehet kaparni. És nem is érdekelte innentől más, legyen az Karib-tenger kalózai autópálya vagy bármi egyéb. Nekiállt kapargatni és öt órán keresztül tette a dolgát. Közben sikerült megtanítani a helyes ecsetkezelésre (iskolában majd jó lesz: tollfogásra), és annak, hogy jól fogja az ecsetet, legalább annyira örült, mint a téglában elrejtett csontváznak (a képen még a helytelen ecsetkezelés látható – utolsó emlékként). És miközben közösen ecseteltük a dinócsontokat, rám nézett, és egyszer csak azt mondta: „apa, te vagy a legjobb író a világon”.
Persze talán tizenöt betűt, ha ismer, és semmit nem olvasott tőlem vagy Anthony Sheenardtól, de nem ez számít. Az számít, hogy a pillanat a legszebb és a legőszintébb volt, és nincs az a díj, amely ezt felül tudná múlni. Azt hiszem, arról fog szólni az életem, hogy mindezt kiérdemeljem a fiam szemében. És ez nem kényszer lesz, hanem öröm…
Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy ezek után azt is mondta, hogy: „apa, ha meghalsz, már nem te leszel a legjobb író”. A gyerekek néha nyersek és őszinték… De karácsony van, csodák ideje, és mi megállapodtunk abban, hogy nem halunk meg, és mi más lehet a halhatatlanság, ha nem ez… ha nem ezek a pillanatok, amelyek csak nekünk és csak most örökké tartanak.
Legutóbbi hozzászólások