Gyógyíthatatlan

OFF

Odaragadtam a tévé elé. A császárok klubja című film ment a háttérben, és én dolgoztam, írtam az új regényt, mígnem egyszer csak azt vettem észre, hogy állok a szoba közepén, és nézem a filmet már egy fél órája. Azt hiszem, valahol még mindig hiszek abban, hogy léteznek jó pedagógusok, és hogy a világot sokkal, de sokkal jobbá lehetne tenni, ha a felnőttek megőriznék magukban a gyermeki naivitást.

ON

Egyébiránt nem sokkal ezelőtt (reggel nyolc van) a gyermeket a suliba kísérve két hetven körüli nyugdíjas bácsit láttam a zebránál piros STOP-tárcsával a kezükben, amint a forgalmat dirigálják egy-egy gyermekcsapat áthaladásakor. Bevillant a kép, hogy a negyvenes évek végén, ötvenes elején hasonlóképpen állhattak a  zebránál, kis tányérsapkában, egyenzakóban, s tartották fel azt az elképesztő méretű forgalmat, ami akkortájt megjelent az utakon. Mindkét kép – a valós és a fantázia is – kicsit nosztalgikus és barátságos volt számomra. Talán azért mert valakik vették a fáradtságot, hogy a többiekkel törődjenek.

Ezt is jó érzés látni. Látni és tudni, hogy van ilyen is.