Mivel ez a 400. blogbejegyzésem, valami nem politikait, nem morgósat, valami nem túl vicceset és nem filmeset akartam. Aztán eszembe jutott, hogy felkérésre írok egy novellát a Galaktika könyvek legújabb (Metropolisnál az első) antológiájába, ami a 200. címre fog hallgatni, és megvilágosodott a világ legegyszerűbb dolga: leírom, hogy mostanság (amikor a 400. blogbejegyzést írom), éppen mi foglalkoztat novellaszinten.
Persze, ha valaki olvassa a Galaktikát, Új Galaxist, esetleg egy majdan megjelenő Szélesi-novelláskötet írásait, az tudni fogja, mi foglalkoztat, de mégis adok egy első negyedévi keresztmetszetet, mert hogy a most születő írások némelyike a szűkös megjelenési lehetőségek miatt jövő év második felében talán ha napvilágot lát.
Konkrétan négy novella született az elmúlt két hónapban, s egy ötödik íródik. A négyből az egyik hihetetlen gyorsasággal március elején már olvasható is volt A Galaktikában (a szedés miatt a címe kevéssé): Vér és verejték. Chelloveck örvendeztetett meg az első összehasonlító kritikával ennek kapcsán SMS-ben. Szerinte jó kis bradbury-s hangulata volt az írásnak. Igaza volt, valahonnan a harmincas évek észak-amerikai valóságában gyökerezett az írás, és amikor írtam, végig az O’Henry novellák hangulata ült a lelkemen, amiket még húsz évvel ezelőtt olvasgattam.
A Türelmetlenség is hasonló hangulatot hordoz: egy idegen bolygón berendezkedő emberi kolóniáról szól. Ezt a novellát is lecsupaszítottam az emberig: a technika és a tudomány nem érdekel benne, csak az emberek, akik egy kényelmes, úrias világot építettek maguknak kvázi rabszolgatartó rendszeren. Oldottabb hangulatú, mint a Vér és verejték, bár a karakterei pontosan annak ellentétei. Azok becsületes földművesek voltak, ezek élősködők…
E kettőnek pont az ellentéte az Új Galaxisba írt novella. Antal Józsi kért fel, hogy írjak számukra valamit, csak a témát nem mondta (vagy ha mondta, szerencsére elfelejtettem). A téma a Naprendszer. Az írás, amely a Kovácsbéla népe címet viseli, azonban valamiképp mégis megfelel a kiírásnak. Szatirikusan kezdődik (kicsit dévényis – bevallom), de amivé válik, az már nagyon nem az. Remélem meglepetést fog okozni az olvasóknak.
Akárcsak a 200.-ba írt anyag. Oldott hangulatban született (az ötletben vörösbor is volt). A főszereplője én vagyok, meg Budapest és 2008 vége és a Galaktika és az időutazás. A témája az, mi lenne, ha egy sci-fi író összetalálkozna önmagával, és csak a novelláival tudná kimenteni magát ebből a szorult helyzetből. A hazai sci-fi élet némely szereplője is helyet kapott a novellában. Az egyeztetések még hátra vannak, akárcsak a szerkesztői bólintás… Munkacíme: Hogyan szabaduljunk meg önmagunktól?
És a végén a minap egy este két előadást is meghallgathattam két egymás utáni napon. Az egyik Botond regényéről az Akkuban, s persze a technológiai szingularitásról, amit Galántai Zoli részletezett. A másik rögtön utána csütörtökön egy teaházas beszélgetés a karmáról. S valahogy a kettő összekapcsolódott bennem: ha elérjük a halhatatlanságot, mi lesz a karmánkkal? S ha az ember tudata letölthető bámikor, meg tud-e halni egyáltalán? Vagy az ellentéte: halál-e, ha elveszítjük emlékeinket, s vele együtt tapasztalatainkat, s ehhez kapcsolódó érzelmi kötődésünket a világhoz ismerős dolgaihoz?…
Na most ilyetén gondolatok forognak a fejemben, születik belőlük öt novella meg egy blogbejegyzés. A 400.
Legutóbbi hozzászólások