…………………

Ilyet nem érdemel senki. Nem érdemelnek meg a rokonok, a barátok, az érintettek. Senki. A kurva életbe, ilyen egyszerűen nincs, nem úgy történnek a dolgok, hogy reggel még beszélünk, aztán este meg jön a hír, hogy akivel beszéltél, az halott, ez nem járja, ezt nem szabadna engedni, az élet úgy ér véget, hogy megöregszel, aztán fogják a kezed és a barátok elviccelőnek még veled a legvégén, mert ami mögötted van, az egy teljes élet és szép. Olyat az írók találnak csak ki, hogy ülsz a kocsiban az autópálya szélén az autómentőt várva, és aztán jön egy osztrák kisbusz és beléd csapódik. Olyat csak az írók találnak ki, mondjuk én, és aztán nyomtatásban megjelenik, a kritikusok fanyalognak, a barátok meg azt mondják: volt már jobb is.

Délelőtt még azt memorizáltam, mi Gyuszi mailcíme. Tegnap azt beszéltük Judittal, hogy nincs róla szócikk fent a neten, mert nem akarja. Pisti meg arról beszélt, milyen nehéz kijönni a rokkantnyugdíjból. És fényképet készítek, amolyan macskásat, amit mindig is, évek óta. Aztán este meg nézed a kocsit a hírportálon, és arra gondolsz, tízezer zöld Suzuki van az országban, és mennyi tarthat vissza Szegedről Pestre, amiben hárman ülnek. Mennyi esély, mennyi lehetőség, amikor más halálakor adnál hálát valakinek… Kegyetlenség.

Húsz év köt össze bennünket – bassza meg… kötött össze bennünket, meg egy pici. Judittal nem volt mindig felhőtlen, de csak az hibázik, aki tesz is valamit.

Az ég áldja meg, hát ki fogja etetni azokat a macskákat a szegedi táborban, és ki előtt fogjuk tartani az ajtót? Gyuszi meg nem meri már a kaját Istvánnak is és hol van az a piros ing, a rövid nevetés, meg a filmes előadások, meg mittudom én? Ilyen tényleg nincs. Kérlek, hívjatok fel, hogy átvertek, átvert valaki, és bármilyen rossz vicc volt, komolyan megbocsátok neki